Szögezzük le, mi itthon tényleg ritkán vitatkozunk. Nem jellemző, hogy artikulálatlanul vágunk egymáshoz durva jelzőket, de az sem gyakori, hogy elküldjük egymást oda, a tudjátok hova. (Zoli most üvölti be egyébként, éppen tenisz meccset néz.) Szóval tudjátok…na oda.
Azonban vannak olyan helyek és helyzetek, ahol egyszerűen ránk tör a “túlzott érvelés”, vagyis a veszekedés heve. Ilyen az autóvezetés. Na most, – csak hogy ti is lássátok- , vázolom, hogy is néz ez ki nálunk. Apa, anya elől, kisgyermek értelemszerűen hátul utazik, tegyük fel Balatonra. Még nem értünk ki a kocsiig, de már tudjuk, hogy össze fogunk veszni. Hogy min? Leginkább azon, hogy én milyen rosszul pakolom be a csomagokat, mert Zoli szerint én egy “pakolási analfabéta” vagyok. Levegőt, veszek, számolok: egyet, kettő. Átadom neki, eme nemes feladatot, had bizonyítson, hisz nyilván ebből diplomázott, de minimum doktorált, ha már úgyis egy orvosról beszélünk. Bocsánat csak fogorvos! (Na ezért tuti kinyír).
Szóval, amint megfejti a táskák és IKEA-s zacskók helyes szögben behelyezésének elméletét, képesek vagyunk elindulni. Kedves olvasó, ne örülj előre! Nem jutunk sokáig, épp csak a kapun lépünk ki, eszébe jut, hogy szerinte nem zárta be az ajtót. Visszamegy. Kétszer megrángatja, amitől nekem hidegrázásom van, mert persze, hogy nem maradt nyitva, de ő csak tépi és tépi. Én közben a saját hajam. A gyerek hátul visít, a víz szakad rólam, ő meg rángatja a kilincset. Levegőt veszek, számolok: egy, kettő. Próbálok nem arra gondolni, hogy most tuti megütöm, na nem a szó szoros értelmében (az csak néha jut eszembe).
Elindultunk. Heuréka. Bár ne tettük volna, érzem, hogy nem fogom sokáig bírni. Isten látja lelkem pedig annyira szeretném. Kimondom, mert ez az igazság. Remélem nem olvassa és nem küld el melegebb éghajlatra, de megteszem. Dobpergés. A férjem a világ legjobb embere, de úgy vezet, mint egy nyugdíjas. Én ezzel egyszerűen nem tudok megbirkózni. Szeretnék. De nem megy! Minden egyes utunk indulása katasztrófa. A gyerek feszült, érzi, hogy én is az vagyok. Próbálok koncentrálni, és amikor már majdnem lemegyek Alfába, és kontroll alatt tartom a testem, na akkor hirtelen befékez, a ZÖLD! lámpa kellős közepén, mert szerinte az már mindjárt sárga, és a sárga lámpánál bizony meg kell állni!
Levegőt veszek, számolok: egy, kettő, hááá, nééé, öö… nem bírom tovább!!!! Ki az a b@@@@rom, aki azt mondta neked, hogy meg kell állni? Simán átmehettünk volna. A @@@@@@@@djdjdjdjfjrjeooalllcndbbdkelslslc,hogy megint beszorulunk a dugóba, sose fogunk oda érni!!!! Megint elkésünk… annyira elegem van, hogy ilyen duerorddllfldllslslskedjdjjdj vagy!!!!!!!!
Közben elindulunk, majd jobbra nézek és éppen egy biciklis előz meg minket!
“Ennyire lassan csak a :@@;@;@:@:”/”/”/@ mennek!” – folytatom a tajtékzásom, persze a gyerek hátul néz ránk kidülledt szemekkel, hogy ezekkel meg mi van? Jelzem, kiborulásaimra egyáltalán nem vagyok büszke. Vallom azt, hogy valahol muszáj, hogy kijön az elfojtott feszkó. Én tényleg sokszor próbálok nyugodt maradni, de valahogy sosem sikerül ezekben a helyzetekben. A legutóbbi eset után látva Zénit, súlyos elhatározásra jutottunk. Új rendszerünk lesz. Vallom, hogy nem feltétlenül kell megjátszani magunkat a gyerekünk előtt, de mi szülők, akik a napi feszültségünket, mindenféle hülyeséggel vezetjük le, muszáj, hogy jobban odafigyeljünk, nem csak magunk de a gyerekek miatt is. Így hát úgy határoztunk, hogy ha elindulunk, egyből Zoli pakol be, engedi, hogy néha én is vezessek, és akkor is elnéző, amikor éppen csak egy kicsit, de átsuhanok padlógázzal a sárga lámpán… mert a sárga lámpán át kell menni!
Kapcsolódó cikkek
