Nem csak a tartalom
Fenntartásaik azonban többnyire csak a műsorok tartalmi részére vonatkoznak, pedig más okok miatt is helyeselhető lehet korlátozó magatartásuk.
A gyerekek túlnyomó többsége igen korán kel, egész nap dolgozik az iskolában. A hosszúra nyúló tanítási idő és a napköziben végzett munka meglehetősen kifárasztja őket, megterhelő, plusz feladata a gyerekeknek a lecke átnézése, a meg nem tanult anyagok pótlása, gyakorlás, stb. Mindez még egy felnőtt teherbírását is próbára tenné. És ezek után következik a tévézés! Sajnos gyakran közös családi ágyban, hangulatvilágítás mellett vagy éppenséggel sötétben, apu cigarettájának füstjében pácolódva.
Az elpilledt gyerek ott szuszog a fotel sarkában vagy a paplan alatt, félig már alszik, s bizonyára már régen az igazak álmát aludná, ha nem igyekezne maradék energiáit bevetve az eseményekre koncentrálni, vagy csupán az ébrenlét látszatát kelteni, nehogy aludni küldjék őt.
Hipnagóg állapot
Az ébrenlét és az alvás közötti átmeneti állapotot a szakma nyelvén hipnagóg állapotnak nevezik.
Ebben a féléber állapotban felfogjuk ugyan a külvilág benyomásait, eljutnak hozzánk a látási és a hallási ingerek, de mivel tudatunk már nem teljesen tiszta, a külvilág benyomásait torzan, gyakran érzékcsalódásokként éljük meg.
Ki-ki megfigyelheti ezt a jelenséget saját magán, miután fáradtan aludni tér, ahogy az ébrenlétből lassan, szinte észrevétlenül belesiklik az álomba.
Mennyi érthetetlen, a valóságban soha ne látott, fantasztikus, olykor ijesztő, nyugtalanító kép tolul ilyenkor elénk. A bágyadozó kisgyereket viszont kusza, fekete-fehér vagy vad színekkel vakító, felfoghatatlan, megemészthetetlen vizuális ingerhalmaz bombázza, amihez még egy sajátos hangzavar is társul: háttérzajok, érthetetlen emberi beszéd, lövések zaja, sikoltás, csörömpölés – filmje válogatja.
Ezt tetézi az a régi jó szokásunk, hogy a szükségesnél nagyobb hangerővel szeretjük működtetni a tévékészüléket, hogy közben néha még beszélgetni is tudjunk, s még a nagyothalló nagypapa is megértse, mi történik a képernyőn.
Ott fekszik tehát a családi dunsztban a társai által oly nagyon irigyelt gyerek, hisz nézheti az esti műsort, ám ebből gyakran csak villanó fényeket, kusza foltokat, felismerhetetlen figurákat lát, s elborítják az aláfestő zenék, a követhetetlen, érthetetlen emberi beszéd.
Ezek a megfejthetetlen ábrák, megemészthetetlen szövegek félelmet, szorongást válthatnak ki a gyerekekből, akik amúgy is sokkal több félelmet hordoznak magukban, mint általában a felnőttek, éppen azért, mert nekik a világ érthetetlenebb, megmagyarázhatatlanabb, mint nekünk.
A fent leírt tévéélmény tehát maga is szorongást kelthet, de ugyanakkor felkeltheti a gyerekekben a már meglevő szunnyadó félelmeket és szorongásokat is.
Ilyenkor aztán jön az éjszakai sírás, a felriadások, a rossz álmok, a reggeli fejfájás, a szégyenletes bepisilés és a könyörgés, hadd alhassanak éjszaka is kislámpa mellett.
Álom és valóság határán
Az ilyen tévéélmények hasonlatosak a hallucinációkhoz, amelyek csupán a fantáziánk által előállított képi vagy hangélmények, mégis valóságosnak éljük meg azokat.
Sokszor mi magunk is összekeverjük olykor a félálomban látott álmokat, végiggondolt eseményeket a valóságban átélt élményekkel és eseményekkel. Hányszor mondjuk: most nem is tudom, álmodtam vagy valóban telefonált X. Y. az este?
A gyerekek is hasonlóképpen élik meg félelmeiket: egy idő után már nem tudják elkülöníteni a nyugtalanító tévéélményeiket a valóságban átélt, reális veszélyektől, s így félelmessé válik nekik a valós világ.
Olyan szorongások szabadulnak el bennük, amelyeken nem tudnak úrrá lenni, amelyek okai felderíthetetlenek, s ezért hiányzik rájuk a megnyugtató magyarázat.
IX. évf. / 1. szám
Forrás: Anyák Lapja
Kapcsolódó cikkek
