Ismerős az érzés, amikor reggel 7:48-kor még mindig cipőt fűz, zoknit válogat, újrafonást kér a hajára – miközben te belül már rég darabokra estél? A reggeli készülődés nemcsak logisztika, hanem érzelmi aknamező is. De vajon mi történik ilyenkor valójában? Miért reagál így a gyerek, és miért borulunk ki mi, szülők újra meg újra? És legfőképp: hogyan lehetne legalább néha békésebben, bűntudat nélkül elindulni otthonról?
Reggeli kálvária: Időhúzás, késés, stressz
Noha este gondosan kikészítette a ruháit, kislányom mégis úgy érzi, háromszor át kell öltöznie, mert a nadrág kékje nem passzol a top pinkjéhez. Ezután kibontja a frissen Lara Croft-copfba fogott haját, közben pedig visít: púúúúúúpos a teteje! – és nekem újra meg kell fésülnöm, amit halálhörgésszerű kínlódás hangjai kísérnek. Emlékeztetem, hogy harmadikban én polgárvédelmi versenyekre jártam, ötven másodperc alatt kellett felöltözni, harminc alatt felvenni a gázmaszkot… egy vegyi támadás esetén már rég hullák lennénk ezzel a tempóval…
Fontos programja a reggeleknek az étkezés, hiszen szelektív evőként a gyermek nem fogyaszt menzás ételt, így a kiadós reggeli adja a kiegyensúlyozott működés alapját. Ha háromnegyed nyolckor elfogyaszt itthon három tojást vagy négy sült virslit (a megfelelő szögben és színre sütve természetesen), akkor az uzsonásdobozból a harmadik óra előtt már csak a gyümölcsöt kell kiennie. Délben büfé, majd később megint kivesz valamit a dobozból, és már megyek is érte.
Ehhez képest már látom, a reggeli bedől: csigalassúsággal emeli a villát a szájához, minden falat után mélázik, gondolkodik. Van, hogy mellé telepszem, és falatról falatra etetem meg az egyébként meglepően önálló másodikost. Az étel fele a kukában landol. Szívom a fogam. Amikor már azt hiszem, minden rendben, a reggeli kálváriának vége, az ifjonc közli: szorítja az alsónemű és a zokni, újabb ruhaváltás következik. A haja is összekócolódik, újra kell fonni… érzem, megy fel a pumpa.
Fotó: Getty
7:40-et mutat az óra, 50-ig kell beérni az épületbe. Negyvennyolckor még a cipőfűzőt köti és jelzi: pisilnie kell, majd vadul keresni kezdi a plüsst, amit meg akar mutatni a barátnőjének… És akkor kitör belőlem az állat. Alighanem egy stresszes anyatigris, akinek már rég elfogyott a kávéja is: hogy létezik az, hogy öt percre lakunk az iskolától, míg az osztálytársak fele vidékről jár be, ehhez képest mégis ő érkezik meg utoljára, még bokáig érő hóban is?! Nem vagyok rá büszke, de sajnos előfordul, hogy ilyenkor minősítem is a tempót és a hozzá tartozó attitűdöt. Na jó, mondjuk ki: nem egyszer sikerül úgy kivetkőzni magamból, hogy mindketten sírunk a végén.
De miért kell ennek így lennie? Miért húzza az időt a gyerek reggelente, mintha a vesztőhelyre vinnék? Hiszen szeret iskolába járni. És én vajon miért borulok ki ennyire az ébredés utáni cirkusztól? Miért nem tudok higgadt és bölcs maradni, biztonságot nyújtani számára és következetesen végigvinni a produkciót? Végül pedig a legfontosabb kérdés mind közül: mégis mit lehet tenni mindez ellen? Hogyan indulhat nyugodtan, kiegyensúlyozottan – és legfőképpen: bűntudat nélkül – a reggel? Nézzük csak sorban…
Miért húzza az időt a gyerek?
Az időhúzás az egyik leggyakoribb rejtett stresszreakció, amit a gyerekek mutatnak, főleg amikor:
- bármilyen strukturált (matekóra, suli, fellépés) külső elvárás felé kell mozdulniuk,
- nem érzik a kontrollt,
- nem dolgozták még fel teljesen, hogy mi vár rájuk.
Ilyenkor nem tudatosan csavarják őszbe anyjuk minden hajszálát, hanem valami ilyesmi zajlik bennük mélyen legbelül:
„Félek. Nem akarom. De nem mondhatom azt, hogy nem megyek, az nem elfogadott, és mennem kell mindenképp. Akkor inkább öltözök még egyet. Akkor inkább mikroszkopikus méretben pakolom a számba a falatokat. Akkor inkább azt mondom, hogy a hajam nem jó…”
Fotó: Getty
Mindez valójában persze nem a kék farmerről és pink topról, de nem is a tojásrántottáról vagy a Lara Croft-copfról szól, de nem is hiszti. Nem, semmiképpen nem hiszti, ez valójában egy önszabályozási kísérlet. A belső bizonytalanság elmaszatolása kontroll-látszattal. Miközben a dolog rákfenéje éppen az, hogy minél jobban kapkodunk körülötte, annál nagyobb lesz benne a kontrollvesztés, amit újabb időhúzással kompenzál. Ördögi kör ez.
Miért borulok ki a végletekig?
Mert számomra mindez nem csupán arról szól, hogy időben beér-e a gyerek az iskolába, és én el tudom-e kezdeni a munkát, amikor kell.
Annyi minden van benne! Például:
- az, hogy én pontos vagyok, az én értékrendem szerint a pontosság egyenlő a tisztelettel,
- az, hogy én látszom a világ felé, én vagyok „a szülő, aki nem tudja időben elindítani a gyerekét”,
- engem ítélnek meg, ha ő késik, ha éhes és tüskés egész délelőtt,
- az, hogy az én idegrendszerem beindul a tehetetlenségtől („elmondtam, megbeszéltük, mégis húzza az időt”),
- az, hogy még ha most szerető és befogadó közegbe jár is, lelki szemeim előtt már látom, hogy a késései miatt később majd megalázzák, meghurcolják, kiközösítik, kihagyják a fontos programoktól… és féltem őt ettől.
Ami történik, valójában nagyon mélyre megy: a társadalmi szégyenérzet aktiválódik.
– „Mit gondolnak rólam mások?”
– „Rám sütik, hogy nem vagyok elég jó szülő.”
– „Ő maga is hátrányba kerül, mert képtelen betartani a társadalmi együttműködés egyik legfontosabb alapszabályát: hogy időben érkezzen.”
A terapeutám azt is szóvá tette, hogy a külső megítéléstől való félelem nagyon gyakori azoknál a szülőknél, akik gyerekként elvárás-teljesítmény szeretetet tapasztaltak. Ennyi mindenből áll össze az, ami látszólag csak egy reggeli idegbaj – valójában egy szülői vihar a belső elvárásaink és félelmeink tengerén.
Jó, de mégis mit lehet tenni a reggeli kálvária ellen?
Ha hasonló cipőben jársz, elmondom, nekem mi az, ami segít, amikor képes vagyok időben tudatosítani és megállítani a folyamatot.
Először: belső önszabályozás – magadon.
Amikor elönt a pánik: „késünk, ciki lesz, szívességet tesz, ez gáz”,
állj meg belül egy pillanatra, és mondd magadnak:
„Ez most a gyerekről szól. Nem rólam.
A késés nem engem minősít.
És nem kell mindent most, ebben az öt percben megoldanom.”
Neked is jár pár másodperc biztonság, mielőtt reagálsz.
Aztán: értsd, hogy amit ő csinál, az NEM szabotázs, hanem szorongás.
Segít, ha elmondod neki (persze nem az adott pillanatban, hanem előre vagy utólag!):
„Sokszor látom, hogy elindulás előtt még keresel, váltasz, újrakezdesz. Lehet, hogy nehéz elindulni, ha nem tudod, mi vár rád. Ez rendben van. Segítek, hogy ne kelljen egyedül cipelni ezt a terhet.”
Ezzel elvágod azt a belső szégyen-kört, amiben ő elindulni képtelen — mert már érti, hogy megérted.
Fotó: Getty
A lélek után jöhetnek a gyakorlati eszközök is…
- Lépésekre bontott készülődés
Este ne csak ruhát készítsétek ki, hanem a hajat, cipőt, táskát, kulcsot, az időjárást is „próbáljátok le”.
Így nem reggel derül ki, hogy a harisnya szúr vagy a hajlakk nem jó. - Időhagyó, de keretes ritmus
„7:20-ig még van idő keresgélni, de utána együtt elindulunk, bármi is van rajtad.” - Külön “szépítkezős” idő
Vezessétek be, hogy „7:05-7:15 között haj/hangulat/ékszerpróba” a program, és addig ő dönt. Ez keretet ad az ő kontrollszükségletének. - Utólagos visszajelzés dicsérettel
„Ma gyorsabban ment, örültem neki. Látod, egyre ügyesebb vagy ebben.”
És a legfontosabb: Ha te magad nem borulsz ki reggel, az lesz számára az igazi biztonsági öv. Mert ha már maga az elindulás is szorongató, és ehhez még jön a te idegrendszeri villámlásod, az szinte törvényszerűen „berántja” a késést.
Szóval, ha te is ott állsz néha reggel 7:48-kor kiborult szívvel, összekócolt copffal és félrerántott zoknival: tudd, nem vagy egyedül. Együtt vagyunk ebben. Nem azt mondom, hogy az “elég jó szülő” mindig zen-mester. De ma már tudom, hogy az én nyugalmam fontosabb, mint a pontosság. És ha 5 percet késünk, de nyugalomban indulunk el, akkor épül a kapcsolat, nem sérül… ami miatt már megéri türelmesnek maradni.
Kapcsolódó cikkek
