Az, hogy biztonságban akarjuk tudni a gyerekeinket közhely és minden szülő alapvető igénye. Ez már az önálló közlekedés előtt sokkal korábban is felmerülhet, gondoljunk a gyerekpórázra vagy gyerekhámra, kinek melyik kifejezés szerethetőbb. Ha a kisgyermekkoron már túl vagyunk, akkor legkésőbb felsőben megszületik az a vágy, hogy egyedül, szülői kíséret nélkül kezdjen el iskolába menni, különórákra járni a gyerekünk. Ha pedig eljutottunk idáig, és a gyereknek még nincs telefonja, akkor azonnal felmerül a kérdés, hogy milyen eszközt vásároljunk.
Butatelefon, okoseszközök
Ha kicsit körbenézünk a piacon, akkor két nagy kínálati csoportot találunk: a telefonokat és az okosórákat. Nem fogunk állást foglalni abban a kérdésben, hogy melyik a hasznosabb, a jobb, sok minden dönthet egyik vagy másik eszköz mellett. Nyilván azok a szülők, akik eleve ódzkodnak a telefontól és a végsőkig megpróbálják nem beengedni a gyerek életébe, ők az olyan okosóra mellett teszik le a voksukat, amelyekkel a gyerek elérhető, ő is tud hívást kezdeményezni, de nincs internet hozzáférésük és nem tudnak üzeneteket váltani. Azok a szülők pedig, akik nem tartják veszélyesnek, rombolónak az okostelefont, amellett fognak dönteni. Létezik egy harmadik megoldás is, a “butatelefon”, ami tényleg csak arra jó, hogy elérjük egymást a gyerekkel, ha nagyon fontos.
A közvetlen elérés – hívás – mellett azonban sok szülő azért is szeretné valamilyen eszközzel felszerelni a gyerekét, hogy nyomonkövethesse. Rengeteg különféle applikáció és megoldás létezik erre: valós időben láthatjuk merre jár a csemeténk, nyomkövető alkalmazásokkal még azt is meghatározhatjuk, hogy mekkora területen belül mozoghat és ha ebből „kilép”, akkor jelez számunkra a telefonunk, hogy a gyerek tilosban jár.
Felmerülhet azonban a kérdés, hogy valóban szükség van-e ezekre az eszközökre, nem adnak-e hamis biztonságérzetet.
Miért is van rá szükség?
Dóráék egy olyan iskolába járnak, ahol a telefonhasználatról az osztály szülői közössége együtt döntött, méghozzá úgy, hogy az okostelefont mellőzik nyolcadik osztályig, butatelefon és okosóra pedig akkor lehet a gyerekek tulajdonában, ha már egyedül közlekednek. Az iskolában minden eszközt ki kell kapcsolni vagy le kell némítani, használni a szünetekben sem szabad. Dóra azt meséli, hogy többé-kevésbé ez működik is, ötödikben az osztály nagyjából felének volt a fent említett eszközök valamelyike, hatodikra szinte mindenkinek. Okostelefonja senkinek sincs. Ezzel egyébként nagyon eltérnek a magyar valóságtól, felmérések szerint a gyerekek átlagosan 10-11 éves korban kapják meg életük első mobilját. Okosat, nem butát.
Dóra számára is kérdés volt, amikor fia egyedül kezdett hazajárni az iskolából, hogy legyen-e valamilyen eszköze, ami megtámogatja (őt és a gyereket is). „Nekünk szerencsére nem volt olyan érzésünk, hogy kilóg a gyerek a sorból – azaz az osztálytársai közül – ha csak butatelefonja van, így nyomás sem volt rajtunk, hogy mit válasszunk, de az komolyan felmerült, hogy nem fordítva ülünk-e a lovon.” Azt meséli, hogy más szülőtársakkal beszélgetve elhangzott egy vélemény, miszerint akkor kéne egyedül elengedni a gyereket, ha valóban megbízunk benne, érettnek találjuk arra, hogy váratlan szituációkat is megoldjon, például, ha lerobban a villamos és idő előtt le kell szállnia, akkor mégis mit kell csinálni, hogy kell megtalálni a pótlóbuszt – hogy csak egy hétköznapi problémát említsünk.
Dóráknál végül a kérdést az döntötte el, hogy ő szerette volna tudni/látni, merre jár a gyereke. Úgy fogalmaz, hogy nem a gyerekben, hanem a világban nem bízik meg, ezért használnak nyomkövetőt.
Mit üzenünk ezzel a gyereknek?
Még nem nőtt föl az a generáció, akik már nyomkövetővel jártak mindenhová, így releváns kutatási adataink sincsenek a gyerekek megéléséről, őket hogy alakítja, befolyásolja, hogy szüleik szó szerint minden lépésükről tudnak. Az önállóság fontos mérföldköve, amikor egyedül, felnőtt felügyelete nélkül utazunk, közlekedünk. De valójában mennyire engedjük önállósodni azt a gyereket, akinek minden lépését lekövetjük?
Teljesen világos, hogy féltjük őket, de vajon nem azt sugalljuk-e, hogy nem bízunk meg bennük, a világ pedig egy gonosz hely, ahol rengeteg veszély leselkedik rájuk, ezért jobb, ha mindig szemmel tartjuk őket. Az a veszélye is lehet annak, ha kizárólag egy eszközzel a zsebben (vagy karon) tudjuk elképzelni az elengedést, hogy túlságosan az eszközre fog támaszkodni a gyerekünk, azonnal telefonos segítséget kér a szülőtől minden, kicsit is váratlanabb helyzetben, ahelyett, hogy megtanulna problémát kezelni vagy újra tervezni. És itt most egyszerű közlekedési nehézségekre gondolunk, véletlenül sem arra a helyzetre, ha a gyereket valaki bántani akarja. Kérdés lehet az is, hogy meddig, hány éves koráig követjük így nyomon a gyereket? Képesek leszünk-e egyszer tényleg elengedni a kezét, és kikapcsolni a nyomkövetőt?
„Az biztos, hogy ha visszagondolok arra, én milyen csínyeket csináltam 12-13 évesen, akkor kicsit sajnálom a gyerekem, hogy ő ebből kimarad” – mondja Dóra. „Nem kell komoly dolgokra gondolni, mondjuk iskola után nem egyenesen hazafelé vettük az irányt, hanem 20 percig még pingpongoztunk a játszótéren az osztálytársaimmal. Ha most a fiam ezt tenné, én pontosan látnám, hogy mit csinál.”
Kapcsolódó cikkek
