Furcsa iskola furcsa gyerekeknek
„Sosem akartam iskolaigazgató lenni – vág bele a történetbe Kerényi Mari –, mégis úgy alakult, hogy 26 évig vezettem a Zöld Kakas Líceumot, aminek az egyik alapítója vagyok. Csak szerettem volna egy helyet, ahová azok a gyerekek járhatnak, akiket mindenki más ki akar rúgni a szokatlan viselkedésük vagy a tanulási nehézségeik miatt, pedig nagyon érdekesek, nagyon értelmesek, a mai szóval élve atipikusak. Az iskola alapításakor hetekig kerestünk igazgatót. Rengeteg olyan emberrel beszéltünk, akik alkalmasak lettek volna végzettségük és tapasztalataik alapján, de nem vállalta senki, mert, lássuk be, nem olyan jó szórakozás iskolaigazgatónak lenni, csak az csinálja, aki nagyon akar egy iskolát. Úgyhogy kínomban így lettem igazgató, mert nagyon akartam az iskolát. De azóta is csak mély részvéttel tudok ránézni arra, aki vezető szerepben van, és nagyra becsülnöm, hogy az intézmény érdekében ezt felvállalja. Semmi szórakoztató nincs benne, hiszen ha az ember pedagógus, akkor azért az, mert tanítani szeret.”
Mari akkor már két évtizede dolgozott a közoktatásban, ahol felfigyelt rá, hogy mindig azokkal a gyerekekkel találja meg a közös hangot, akikkel a többi tanár kevésbé. Ami más pedagógusok számára zavaró vagy bosszantó volt, az Mari számára érdekes, különleges és figyelemre méltó. Talán szerencse, talán sorsszerű, de ez a felfedezése időben egybeesett a rendszerváltást követő pedagógiai reformhullámmal. A 90-es évek elején több alternatív szemléletű iskola is indult, aktív szakmai párbeszéd zajlott azok között, akik szerettek volna valami újat, valami előre mutatót kipróbálni. A Zöld Kakas Líceum egyike volt az ekkoriban nyíló új iskoláknak, és azon kevesek közé tartozik, amelyek a mai napig működnek. A négy alapító közül ketten (Kovács Éva és Dániel Júlia) már nem élnek, Mari és társa (Braun József, aki a magánéletben is partnere), most is az iskola munkatársai.
Vezérgondolatuk az volt, hogy a különleges gondolkodású, a merev keretekhez nehezen alkalmazkodó gyerekek számára olyan környezetet teremtsenek, ahol saját ritmusukban és igényeik szerint fejlődhetnek, hogy végül sikeresen zárják iskolai tanulmányaikat. „Én magam nem voltam lázadó típus soha, legalábbis szándékosan nem – mondja Mari. – Soha nem direkt feszegetem a határokat, sokszor észre sem veszem, hogy éppen azt teszem. Megyek a magam útján, és utólag, a visszajelzések alapján tűnik csak fel, hogy az egy határ volt, amit épp átléptem. A gyerekek, akik mindig is érdekeltek, talán hasonlóan állnak az élet dolgaihoz. Ott volt például Colos, aki egyszer véletlenül zöldre festette az egyik kollégát; miközben nem volt benne semmi rosszindulat. A tanár megkérdezte, hogy az a spray, amit az osztálybulira hozott be, az önvédelmi fegyver-e. A gyerek készségesen felelte, hogy nem, ez hajfesték, nézze csak! És egy kicsit befestette a kolléga haját. A buliról persze rögtön haza kellett mennie, bár nem egészen értette, miért, hiszen ő csak szemléletes választ adott a feltett kérdésre.”
Kerényi Mari – fotó: Csomádi Ferenc
A Zöld Kakas az eltelt évek alatt sikertörténetnek bizonyult. Eredetileg középiskolaként indult, ma már általános iskolásokat is fogad. A titka talán abban rejlik, hogy minden munkatársa nyitottan, kíváncsian fordul a gyerekek felé, és személyre szabott megoldásokat keresnek, miközben a céljuk az, hogy a végén a diákok ugyanúgy leérettségizzenek, mint bárki más. A Zöld Kakas Líceum ma már a pedagógusképzésben kiemelt témaként kerül elő, ha a magyarországi alternatív pedagógiáról esik szó, Marit és munkatársait pedig rendszeresen hívják különféle rendezvényekre, hogy átadjanak valamit szakmai tapasztalataikból.
„Mostanában megdöbbenve tapasztalom, hogy mindannyian, akik a 90-es évek elején iskolaalapításra adtuk a fejünket, magunk is tananyaggá váltunk – mondja Mari. – Erre az egyetlen mentségem, hogy a Zöld Kakas még ma is alternatív, és az alternativitásnak azt az irányzatát követi, amelyik maga találja fel a spanyolviaszt. Nem elkötelezett egy pedagógiai irányzat felé, hanem a maga kísérletei, a maga sikerei és kudarcai mentén halad.”
„Tanárnak teremtettek”
Azt mondják, hogy aki érzékenyebb, megértőbb a különleges gyerekekkel, az maga sem lehetett egyszerű eset. Amikor Mari gyerek volt, nem voltak még tudományosan hangzó szakértői diagnózisok, így rá sem mondta senki, hogy hiperaktív vagy impulzuskereső, pedig visszatekintve most már látszik, hogy ez volt a helyzet. „Egy szoba-konyhában nőttem fel – idézi fel Mari. – Nehezen viseltem a szűk teret, alig vártam, hogy elküldjenek a boltba, és állandóan futva tettem meg ezt az utat. Mindig rohanva mentem mindenhova. Aztán végül a család beíratott vívni, és a Honvéd Sportegyesületben lekötötték az energiáimat. Nyüzsgős gyerek voltam, de emellett nagyon sokat olvastam is, kétnaponta kiolvastam egy könyvet – a szüleim nagy örömére, mert addig is nyugton ültem. Számukra mindig fontos volt, hogy tanuljak, művelődjek. Bár ők maguk nem voltak túl iskolázottak, azt tőlük tanultam, hogy a könyveket nagy becsben kell tartani: könyvet nem dobunk ki, és ha esetleg más kidobta, akkor megmentjük. Így fordult az érdeklődésem az irodalom felé. Emellett sokat rajzoltam, ügyes kezű gyerek voltam, ezt az édesanyámtól örököltem. Noha a szüleim nem voltak értelmiségiek, mégis valahogy félúton voltak efelé, és ezt az utat végül én folytattam. Apám nagyon okos, tehetséges ember volt, hányatott sorssal, egy darabig lelencházban is élt gyerekkorában, aztán nevelőszülőknél; a háború és a nehéz szociális körülmények, amelyek között felnőtt, elvágták a tanulmányait. Ő volt a szocializmus mintapéldánya: a tehetséges, munkás fiatal, aztán az ötvenhatos forradalom, és az ezzel kapcsolatos szerepvállalása végképp ellehetetlenítették számára egy értelmiségi karrier lehetőségét.”
Mari esetében sokáig kérdés volt, melyik adottságát kamatoztatná inkább: művészeti pályára lép, vagy valamilyen formában az irodalom felé fordul. Aztán kiderült, hogy a kettő nem zárja ki egymást. „A Kisképzőre jártam, textil szakra. Később kiállításaim is voltak, egy darabig úgy tűnt, hogy ez lesz az utam. Aztán beleszerettem egy irodalomtörténészbe, akihez nagyon fiatalon hozzá is mentem; ez a bölcsészkar felé fordított. De az, hogy irodalom, képzőművészet vagy valami vizuális művészet lesz a meghatározó az életemben, nagyon sokáig nem dőlt el, talán mind a mai napig, mert mindhárom jelen van az életemben.”
De hogy lett ebből pedagógiai pálya? Mari szerint az elsőgenerációs értelmiségiek számára ez egy kézenfekvő választás, hiszen az első valódi szellemi közeg mindenki számára az iskola, így sokan ide térnek vissza már felnőttként is. De van itt még valami, ami megkerülhetetlen. „Az a benyomásom – vallja be Mari –, hogy engem, ha létezik ilyesmi, tanárnak teremtettek. Ahogy betettem a lábam egy osztályterembe fiatal felnőttként, rögtön éreztem, hogy ez az, ez a közegem, itt van dolgom!
Ahogy bementem egy csapat gyerek közé, egészen világos volt, hogy megérkeztem. Ez a történet nem egyedülálló, többektől hallottam már hasonlót, hogy nem tudatos elhatározás vitte őket erre a pályára, hanem valami nagyon erős felismerés.
Ott, az első alkalommal kiderült, hogy tanár vagyok; és azóta tanítok. Ezért nem tartom helyesnek azt mondani, hogy szeretek tanítani. Ez valami mélyebb, nagyobb súlyú dolog annál. Sok vívódás is van benne, időnként menekülni vágyás is. A bizonyosság érzése végigvisz a pályán, de ez nem jár mindig felhőtlen örömmel.”
Egyensúly kívül-belül
A felismerések és a bizonyosság érzésének követése Kerényi Mari egész pályáját meghatározzák. Egy látszólag véletlenszerű eseménysornak köszönhetően jelent meg az életében a jóga is, ami mára kiemelkedően fontos szerepet tölt be a mindennapjaiban. „Az iskola alapítása után néhány évvel azt éreztem, hogy nagyon nehezemre esik az egész – vallja be Mari. – Részben a hivatalokkal való civakodások miatt, részben a szervezeten belüli feszültségek miatt; kiderült, hogy ahányan vagyunk, annyifélét szeretnénk csinálni, sok volt a szakmai vita. Elfogott a rémület, hogy hiába volt az egész, nem tudom így működtetni az intézményt. Úgy éreztem, hogy így nem lehet élni, a világ elviselhetetlen. És akkor rájöttem, hogy valamin muszáj lesz változtatni.
Két dolgot tehettem: vagy megváltoztatom a világot, ami lehetetlen, vagy inkább a saját hozzáállásomat, amiben azért kompetensebb vagyok. És így kezdtem el jógázni.
Sokáig úgy tűnt, hogy az egyensúlykeresés igényén túl más nem vezeti Marit a jóga felé. Aztán jött egy sportbaleset: egy válltörés, amit műtét, majd hosszabb rehabilitáció követett. Ekkor derült ki, hogy a jóga ebben is nagy segítséget jelent. „Szembesülnöm kellett vele – meséli Mari –, hogy végtelenül lusta vagyok, nehezemre esik a rendszeres gyakorlás. Az egyetlen módszerhez fordultam, amit ismertem: rájöttem, hogy csak akkor fogom ezt rendesen csinálni, ha közben tanítom is. Így lettem jógaoktató a Jóga a Mindennapi életben rendszer követőjeként. Aztán valahogy elszabadult a dolog.
Pillanatnyilag azt tanítom egyetemi szinten leendő pedagógusoknak, hogyan adják át a jóga alapjait a gyerekeknek.
Tartok jógaórát a kollégáimnak, akiknek nagyon nagy szükségük van rá – ahogy nekem is nagy szükségem volt rá annak idején. Ezen kívül tartok jógaórát diákoknak, általános iskolás és középiskolás korosztálynak is, nagyobbaknak és kicsiknek is. És az az igazság, hogy most kezdem látni, hogy ha valaminek van értelme, akkor az ez. Azt tanítom, hogy valaki – legyen az gyerek vagy felnőtt – hogyan találkozzon önmagával, hogyan érkezzen meg a saját testébe. Ez nemcsak fizikai mozgás, hanem meditáció, önismeret is.”
Hogy Mari mit gondol az oktatási rendszer jelenlegi állapotáról, a tananyagról, és miért pont kamaszokkal szeret dolgozni, megtudhatod a CIKK FOLYTATÁSÁRA KATTINTVA.
Kapcsolódó cikkek
