Nem nagyképűen mondom, de annak idején fel voltam készülve a gyerekvállalásra. Mindig voltam körülöttem kisgyerekek, főiskolásként bébiszitterkedtem, dolgoztam bölcsődében és tanultam kisgyermeknevelést. Tudtam, hogy kell pelenkát cserélni, elaltatni a gyerekeket, megtanítani az alapvető matematikai és olvasási ismereteket, valamint szórakoztató tevékenységeket és kézműves foglalkozásokat tervezni. A kisgyerekek nem voltak számomra rejtélyek.
Így amikor hazahoztam az első gyermekünket – majd a másodikat, majd a harmadikat -, biztos voltam benne, hogy bár kimerítő lesz, de meg tudom csinálni.
De mostanra végeztem a gyerekvállalással, és nem voltam felkészülve az utána következő gyászra. Hogy őszinte legyek, kísértésbe estem volna, hogy több is szülessen, ha nem lett volna mindhárom vajúdásom traumatikus és hát az anyagiak. A gyereknevelés pénzbe kerül. De nem lesz több pelenka, nem lesz több elválasztás, nem lesz több alvásba ringatás, nem lesz több szoptatás. Nem lesz többé.
A legkisebb gyermekem most megy iskolába. Ez a mozgatórugója annak, ami arra késztetett, hogy elgondolkodjak azon, hogy a fiatal anyaság korszakának végéhez közeledem. Mindhárom gyerekem napi hat és fél órát lesz iskolában. Ilyet még soha, de soha nem tapasztaltam mióta megszülettek.
Magamra leszek utalva. El kell döntenem, hogy mit kezdjek ezzel az újdonsült szabadsággal. És ez bizonyos értelemben felszabadító. Időt tölthetek a szabadúszó újságírói karrieremmel, újra együtt lehetek a barátaimmal, és talán még komolyan belevethetem magam az álmomba, hogy regényt írjak. Még egy reggeli úszásra is elmehetek a folyóhoz.
De amire nem számítottam, az a bánat volt, amit ez az átmenet okozott. Gyász az üres fészek szindróma miatt. Hogy nincs szükség rám ugyanúgy, mint régen. Hogy újra fel kell fedeznem, ki vagyok én a gyerekeken kívül. Erre nem voltam felkészülve.
Már mindegyik gyerekem képes magának sajtos szendvicset csinálni. Fel tudják húzni egyedül a cipőjüket, el tudják pakolni a tiszta ruhákat, vizet tudnak tölteni maguknak és még az ajtót is ki tudják nyitni (ami ijesztő).
Nem gondoltam rá, hogyan fogok reagálni egy nyolcévesre, aki már nem akarja fogni a kezemet. Aki elhúzza a sajátját az enyémtől, amikor meg akarom fogni.
Nem gondoltam arra, hogyan válaszolnék a vallással, tudománnyal és erkölccsel kapcsolatos nagy kérdésekre. Hol kezdődött a világ? Mi történik, ha meghalsz? Miért nem szabad káromkodni?
Nem gondoltam arra sem, hogy el kell engedem az irányítást, és a gyerekeket az én állandó felügyeletem nélkül hagyom olyan helyekre menni – nyári táborok, trambulinparkok és buszos kirándulások -, ahol nem vagyok ott, hogy megvédjem őket.
Nem gondoltam arra, hogyan adhatnék nekik szabadságot úgy, hogy mégis határokat szabok. A Gyerekek YouTube-ra felmehetnek, de nem a másikra. Sétálhatnak nélkülem az utcán, de nem mehetnek haza egyedül az iskolából.
De arra sem voltam felkészülve, hogy a napjaimat az étkezésen, a szunyókáláson, a képernyőidőn és a játékgyurmán kívül más köré szervezzem.
Anyaként néha elveszítjük magunkat az anyaság első éveiben. Az álmokat félretesszük, a hobbikat háttérbe szorítjuk, a munkát abbahagyjuk. Akár helyesnek, akár helytelennek, akár igazságosnak tartjuk, akár nem, úgy tűnik, jellemzően ez a valóság. Bizonyos szempontból ez gyönyörű. Olyan kötelékeket teremtünk a gyermekeinkkel ezekben az első években, különösen az első háromban, amelyeket soha nem fogunk elfelejteni – még akkor sem, ha ők el is felejtik.
Mi fog örömöt hozni most, ebben a megváltozott élethelyzetben? Azt hiszem ahelyett, hogy rohannánk a következő dolog felé, ez az átmenet az elmélkedés, a megfigyelés és a felfedezés ideje. Hogy megtaláljuk a helyünket egy hatalmas világban, egy kis családban, a bolygó egy kis pontján.
Az, hogy felnőnek, valóban együtt jár egyfajta szomorúsággal, gyásszal. Búcsúzunk a kisgyerekes léttől, a legértékesebb időszaktól. De csak azért, mert azok az évek annyi jóval voltak tele. Ahelyett, hogy visszavágynék rájuk, inkább értékelni akarom őket azért, amilyenek voltak. Fényképeket és videókat nézel, hogy emlékeztessem magam arra, milyen egyedülállóak voltak azok az idők.
Aztán a jelenben akarok élni, a jelenlegi életkorukkal és életszakaszukkal. Könyvek. Késő esti beszélgetések az ágyban. Őszinte humor. Zenei ízlés. Mély beszélgetés. Filmek. Játékok, mint a sakk és a dáma.
Amikor ezt írtam, félúton megálltam, hogy odaadjam a gyerekeknek a vacsorát. És a legidősebb gyerekem odajött, hogy megfogja a kezem. Azt, amit a múltkor eltolt magától. Mert hiába nő, hiába nem akarja mindenki előtt fogni a kezemet, ő még mindig az én kisbabám.
Szóval igen, bánatos vagyok a már elmúlt babás idők miatt, de ugyanilyen erősen ragaszkodom ahhoz a tényhez, hogy ők még mindig az én babáim, és mindig is azok maradnak.
(Cikk forrása: mother.ly)
Kép: Getty Images
Kapcsolódó cikkek
