Minden szülő azt szeretné, ha a gyermeke kedves, együttműködő, barátságos és segítőkész lenne, ennek ellenére a legtöbben láttuk már a gyerekeket kegyetlenkedni, bántani, csúfolni másokat. Az óvodások lökdösődnek, árulkodnak, kicsavarják a másik kezéből a játékot. A kisiskolások gyúnyneveket aggatnak a másikra és rosszindulatú pletykákat terjesztenek. Még a testvérek, unokatestvérek is képesek ölni egymást, ha éppen olyan hangulatuk van – hiába próbáljuk nekik azt tanítani, hogy mindig támogassák egymást.
Ezeknek a viselkedéseknek egy része a normális fejlődéshez tartozik, hiszen a kicsik még nem tanulták meg kezelni és uralni az érzelmeiket, a nagyobbak pedig még csak most sajátítják el a közösségi élet szabályait. És persze arról se feledkezzünk el, hogy időnként mindenkinek lehet rossz napja, és bizony könnyű ezt másokon kiélni.
Szülőként azonban az egyik fontos feladatunk, hogy képesek legyünk megkülönböztetni, mikor “normális”, ha undok a gyermekünk a másikkal, és mikor van szó valódi zaklatásról, bullyingról.
De mi is a zaklatás?
A magyarul nehezen meghatározható bullying tulajdonképpen a hosszú ideig tartó, akaratlagos és célzott, ismételt zaklatást, piszkálást, bántást jelent a kortárscsoporton belül, melyre az alá-fölérendeltségi viszonyok is jellemzőek. Az agresszió lehet fizikai és lelki egyaránt. A valódi bullying és a mindennapi konfliktusok között az egyik legfontosabb különbség, hogy az erőviszonyok kiegyensúlyozatlansága a bullyingra jellemző, míg a konfliktusnál a felek között egyetértés van az egyet-nem-értésben.
A bullying ismétlődő, akaratlagos agresszív viselkedés. Az egyik gyerek folyamatosan keresi (vagy éppen megteremti) a lehetőségeket, hogy a másikat bántsa, megalázza, az erejét fitogtassa.
Hogy egy rosszkedvű gyerekből ne legyen zaklató
- Beszélgessünk minél többet a gyerekünkkel, tegyünk fel rövid, pontos kérdéseket a napjáról. Kivel játszott? Mit csinált a játszótéren? Ki mellett ült ebédkor?
- Igyekezzünk megfigyelni a gyereket, amikor másokkal van. Az, hogy milyen válaszokat ad a kérdéseinkre, nem feltétlenül tükrözi a teljes valóságot, és ha látjuk, milyen viselkedési mintái vannak, a kérdéseinket is jobban tudjuk irányítani.
- Beszélgessünk arról, hogyan érezhetnek mások. A mások feletti hatalom jó érzés, de a gyerekeknek is tisztában kell lenniük azzal, hogy milyen lehet a másik oldalon állni. Ha azt vesszük észre, hogy undok másokkal, kérdezzük meg tőle, mit érezhet a másik vagy ő hogyan érezné magát egy hasonló helyzetben.
- Figyeljük meg, mennyire rugalmas a gyermekünk, mennyire képes elengedni azt, hogy mindenáron neki legyen igaza, vagy kész mindent ennek alárendelni?
- Ha másokról beszél a gyermekünk, milyen szavakat használ? Mennyire gyakoriak nála a negatív, rosszindulatú, lekicsinyítő megjegyzések? Hajlamos arra, hogy mindenki mást butának, lassúnak vagy csúnyának tartson, míg magát a többiek felé helyezze? Természetesen, ezek a mondatok önmagukban nem jelentik azt, hogy a gyermekünk zaklat másokat, de arra figyelmeztethetnek, hogy egy kicsit jobban kell az empátia elsajátításra koncentrálni.
- Rendszeresen kommunikáljunk a gyerek óvónőjével, tanítójával – ha úgy érezzük, akár a fogadóórákon kívül is. Különösen fontos ez, ha aggodalomra okot adó viselkedési mintákat veszünk észre otthon, hiszen lehet, hogy ezek akkor is jelen vannak, ha a gyerek a közösségben van. Arról se feledkezzünk el, hogy a pedagógusok sokkal több gyereket látnak, mint mi, vagyis ami nekünk feltűnő lehet, az számára teljesen “hétköznapi”, vagyis gyakran hatékonyabban fel tudják mérni, hogy a korosztályra jellemző jelenségről van-e szó.
- Legyenek pontosan meghatározott szabályaink és tiszta határok: tudatosítsuk a gyerekben, hogy mit tartunk elfogadható viselkedésnek és mit nem. Előfordulhat, hogy a gyerek azért viselkedik agresszívan vagy udvariatlanul, mert egyszerűen nem tudja, hogy amit tesz, helytelen. De ha megtanítjuk neki a szabályokat, és mégis rendszeresen, akarattal figyelmen kívül hagyja őket, az mindenképpen olyan jelenség, amin “dolgozni” kell.
(via)
Ez is érdekelhet: