Léna szigorú nevelést kapott, ezért volt neki első perctől kezdve szimpatikus a barátnője kedves rokona, akit azon a klasszul induló napon ismert meg. Az akkor alig kilencéves kislány semmi rosszra nem gondolt, amikor a férfi odaült hozzájuk játszani.
„Sok év terápia után jutottam el arra a szintre, hogy tudjak mesélni róla. Máig tisztán emlékszem, hogy énekeltünk neki, dicsért és érdeklődést mutatott irántam. Kislányként sosem kaptam meg otthon azt a törődést, amire vágytam, ezért nagyon hamar sikerült elérnie nálam az abszolút bizalmat” – emlékezett vissza Léna, aki ma már két kisgyerek anyukája.
„Amikor a barátnőmet behívta az anyukája a kertből, a rokona behúzott a fáskamrába, letépte a ruhámat és minden határt átlépve elkövette ellenem a legnagyobb szörnyűséget, amit egy kiszolgáltatott gyermekkel szemben lehet. Bár tiltakoztam és próbáltam neki fizikai fájdalmat okozni, csak az vetett véget a dolognak, hogy a barátnőm ránk nyitott, nekem pedig még volt annyi lélekjelenlétem, hogy megrúgjam és kiszaladjak. Sosem fogom elfelejteni azt sem, ami ezután következett: a barátnőm biciklivel vitt haza, ahol csak befeküdtem az ágyba, anyukám pedig sokkos állapotban, vérezve talált rám” – idézte fel közel két évtized távlatából.
Arra, hogy nem oké, amit csinál, csak onnantól kezdve jöttem rá, hogy behúzott a fáskamrába. Előtte is volt vele kapcsolatban valamilyen furcsa érzésem, de magamnak sem tudtam meghatározni, hogy miért.
Szóltak a szülőknek, de mit sem ért
Lénának egy szót sem kellett szólnia, az anyukája rögtön tudta, hogy mi történt, és ő is teljesen összeomlott. „Apukámnak nem merte elmondani, mert attól félt, hogy ha megtudja, bűncselekményt követ el a bántalmazó ellen. Mi a barátnőmmel összeszedtük a bátorságunkat, és elmondtuk a szüleinek, hogy mi történt, de ők egyszerűen nem hitték el, így nem lett következménye. Pedig a barátnőmet is feltűnően sokszor simogatta ez a rokon, nála azonban ennél tovább sosem merészkedett” – meséli Léna.
Bár Léna édesanyja mélyen hallgatott a borzalomról, amin a kislánya keresztülment, pszichológus segítségét kérte, hogy amennyire lehet, enyhítse a lelki fájdalmát: „Az akkor megkezdett terápia csak a kezdet volt, kisebb kihagyásokkal gyakorlatilag azóta is pszichológushoz járok. Nagyon sok szakembernek, nagyon sokszor elmondtam már, ami történt, később pedig a bíróságon is részletesen be kellett számolnom róla, ami nagyon nehéz volt.”
A bántalmazónak tehát felelnie kellett a tettéért, ahhoz azonban, hogy jogi útra tereljék az ügyet, később egy másik kislánnyal szemben is el kellett követnie ugyanazt, amit Lénával tett.
A sok terápia miatt talán kevésbé nyomja rá a bélyegét mindez a felnőtt életemre és az anyaságomra, elfelejteni azonban sosem lehet egy ilyen dolgot. Minden nap velem van, amin kislányként keresztülmentem.
Teljesen érthető, hogy amikor eljött az ideje, Léna nagyon félt a szexualitástól, ezért minden barátjával beszélt arról, amit át kellett élnie: „A mai napig sok tabu van bennem a szexszel kapcsolatban, amiktől akár pánikrohamot is kaphatok. Nagyon felkavar az is, amikor gyermekbántalmazásról szóló híreket hallok, egyetlen olyan embernek sem kellene szabad lábon lennie, aki képes ilyesmi elkövetésére.”
Léna saját tapasztalatból tudja, mekkora lelki teher nehezedik azok vállára, akiket gyerekként bántottak, még úgy is, hogy ő a történtek után viszonylag hamar megkapta a szükséges lelki támogatást: „Arra biztatom őket, hogy – akár anonim módon – kezdjék el kiírni, kibeszélni magukból, amin keresztülmentek, mert ez teljesen tönkreteszi az ember lelkét. Fontos tudniuk, hogy nincsenek egyedül, és lesz olyan, aki teljesen meg fogja érteni őket. És ami talán ennél is lényegesebb: semmiképp nem az ő hibájuk, ami történt.
Én mindenkivel szemben sokkal gyanakvóbb vagyok, a gyerekeimet is nagyon féltem ettől. Már korán megtanítottam nekik, hogy mik az intim testrészek, és hogy azokhoz nem nyúlhatnak mások. Azt gondolom, hogy a maguk szintjén akár már két-hároméves kortól elkezdhetünk velük beszélni erről. Annyira sok a szörnyűség a mai világban, hogy minél előbb jobb tudniuk, hogyan védhetik meg magukat.
A szőnyeg alá söpört traumák is fájnak
Fejér Noémi tanácsadó szakpszichológus, családterápiában képzett meseterapeuta és EMDR-terapeuta szakemberként is megerősítette mindazt, amit Léna érintettként elmesélt: a gyermekkorban átélt traumák akkor is hatással vannak a felnőtt életre, ha azokat az agy védelmező mechanizmusként elnyomta, és egyáltalán nem vagy csak részlegesen őrzünk belőlük emlékeket.
„A múltban átélt traumák sokszor úgynevezett fragmentumokban, azaz emlék-szilánkokban tárolódnak, amelyek aktiválódásához elég lehet egy, az adott eseményhez kötődő illat, hang vagy akár egy filmben látott jelenet. A tudat mélyén elnyomott traumatikus élmények ilyenkor testi és lelki reakciókat is kiválthatnak, és felkavarhatják az érintetteket. Szerencsére ma már rengeteg terápiás módszer áll rendelkezésre ahhoz, hogy a korábbi traumákat feldolgozzuk, én az úgynevezett Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR) módszerét alkalmazom, aminek lényege a szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás, ami hatékony segítséget nyújthat a traumatikus élmények következtében kialakult maradandó problémák esetén” – kezdi a szakértő, hozzátéve, hogy a traumafeldolgozás során nem semmissé teszik a rossz emlékeket, hanem átalakítják és úgy illesztik be a jelenbe, valamint a jövőképbe.
„A közös munka eredményeként a traumán átesettek eljutnak arra a pontra, hogy úgy érezzék, a korábban átélt rossz élmények ma már nem viselik meg őket, biztonságban érzik magukat és elhiszik, hogy velük is történhetnek jó dolgok. Egy szexuálisan bántalmazott gyermeknek komoly felnőttként komoly nehézségei adódhatnak a párkapcsolatban, amíg nem tudja letenni a rá nehezedő lelki terheket: hiába szereti például a társát, a mély elköteleződés gondot okozhat. A régmúlt emlékei útját állhatják annak, hogy át tudja adni magát az intim közeledésnek még akkor is, ha a párjában maximálisan megbízik” – folytatja Noémi, hozzátéve, hogy a traumatikus élményeket hordozók nem ritkán inkább kimenekülnek a párkapcsolatokból, önvédelmi reakcióként.
Amikor valaki rendszeresen a kimenekülést választja elköteleződés helyett a párkapcsolataiban, azt nem feltétlenül azért teszi, mert nem szereti a másikat, hanem azért, mert csak így tudja túlélni a korábban elszenvedett traumatikus élményeket.
Azzal is gyakran találkozik munkája során Fejér Noémi, hogy a traumatikus élményeikre emlékezők azt állítják, rájuk nincsenek hatással a történtek, ami szintén önvédelmi mechanizmusnak tekinthető. Mint mondja, a traumafeldolgozás egyik fontos lépése ilyen esetekben az, hogy az érintettek szembenézzenek a történtekkel: „Egészen addig akár jól is működhet ez a módszer, amíg nem érik olyan ingerek, amelyek aktiválják az addig elnyomott emlékeket. Egy kislányként bántott kliensem például addig tudta magában elnyomni a sérelmeit, amíg a gyermeke abba a korba nem ért, amikor őt az abúzus érte. Az erre adott önkéntelen reakciói őt magát is meglepték, s ekkor jött el az életében az a pont, hogy felismerje: nem söpörheti tovább a szőnyeg alá a traumatikus élményeit, és dolgoznia kell rajtuk, ha nem akarja az ebből fakadó súlyos terheket a kislányára és a házasságra pakolni.”
Szólni, de kinek?
Léna annak idején nemcsak az anyukájának, hanem a barátnője szüleinek is beszélt az őt ért borzalmakról, ez utóbbiak nem hogy nem segítettek, hanem nem is hittek neki. A szakértő szerint nem túlzás azt állítani, hogy amikor egy bántalmazott gyerek szavát kétségbe vonják vagy őt hibáztatják a történtek miatt, tulajdonképpen dupla abúzus történik.
Noémi azt mondja, hogy annak a felnőttnek, aki tudomást szerez arról, hogy egy gyereket valamilyen traumatikus élmény ért, kötelessége segíteni, hiszen az érintett nagy valószínűséggel nem tud arról, hogy számíthatnak például a Gyermekjóléti Szolgálatra, a szociális munkásokra, a családsegítőkre vagy az olyan segítő szervezetekre, mint például a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány, a Hintalovon Alapítvány vagy a Traumaközpont.
Az áldozatoknak alapesetben is meg szokott fordulni a fejükben, hogy talán meg sem történt velük az a rossz, amin keresztülmentek, ha pedig a környezetük is kétségbe vonja a szavukat, csak fokozódik a trauma lélekromboló hatása. Ilyenkor végképp elveszítik a világba vetett bizalmukat és a biztonságérzetüket, ezek helyét pedig kitölti a sérülékenység, a védtelenség és a kihasználhatóság érzése.
„A traumafeldolgozásnak köszönhetően a gyerekkorban átélt sérelmek orvosolhatók: a fent említett gondolatokat felváltja az a meggyőződés, hogy baj esetén igenis számíthat mások segítségére, kiállhat magáért, és ha kell, ő is mondhat nemet. Nagyon fontos pontot tenni az önhibáztatás végére is: azokat, akiket kisebb korukban bántottak, egész életükben elkísérheti az a gondolat, hogy ők rosszak, és hogy az adott helyzetben nem voltak kellően erősek és ügyesek, hogy megakadályozzák az ellenük elkövetett bűnt” – mondja zárásképp Noémi, hozzátéve, hogy a természet ajándékaként mindannyian úgy vagyunk összerakva, hogy képesek legyünk átdolgozni, felülírni a korábban átélt drámai eseményeket.
Nyitókép: Getty Images
Kapcsolódó cikkek
