Anyák napján mindig nosztalgikus hangulatba kerülök, és felidézem azt a pillanatot, amikor megszűntem létezni mint Spira Eszter Mirjam, és megszülettem mint Spira Eszter Mirjam-anya. Egy szó, négy betű. Nem sok. Mégis teljesen helytálló ez a megfogalmazás: megszűntem létezni, hiszen azóta nem vagyok ugyanaz az ember. Egy teljes könyvet szenteltem annak, hogyan maradjunk önazonosak, hogyan legyünk hűek önmagukhoz anyaként, és ebben a törekvésben ettől függetlenül továbbra is rendületlenül hiszek, de csak azzal együtt, hogy ez az önazonosság – ha úgy tetszik, lojalitás önmagunkkal szemben – csak azzal a kétségtelen ténnyel kézen fogva lehet igaz, hogy valami a gyemekünk születése pillanatában végérvényesen és visszavonhatatlanul örökre megváltozik bennünk.
2011. május elseje, anyák napja volt. Megszületett a kisfiam. A csecsemős nővéren kívül akkor még senki nem szólított anyának, mégis tudtam, hogy amikor azt mondják: Anyuka tegye a mellére a gyereket! – ez nekem szól. Amikor először a kezemben tartottam azt a bizonyos kisbabát, aki engem édesanyává tett, nem éreztem mást, csak mérhetetlen félelmet. Félelmet attól, hogy itt van ez a kis lény, aki tényleg úgy tökéletes, ahogy van, és ezen én már csak rontani tudok. Most, tizenkét évvel később már tudom, hogy amit akkor éreztem, az a felelősség elviselhetetlen súlya volt. Azé a felelősségé, ami nagyjából így hangzik: képes leszel embert faragni ebből a sarjadó életből? Rád lehet bízni ezt az emberpalántát? Fogadod, hogy megóvod őt minden bajtól, táplálod, nevelgeted, és amikor a világra szabadítod, csupán értéket és jóságot adsz majd ki a kezeid közül?
Hát mit lehet kezdeni a felelősség ilyen mértékű szigorú hangjával? Hogyan lehet lehalkítani annyira, hogy az ember legalább a baba pelenkáját ki merje cserélni anélkül, hogy közben ne azon rettegjen, hogy azokat a csirkelábakra emlékeztető vékony kis végtagokat véletlenül el ne törje?
A mindennapi feladatok – a csecsemőgondozás – szerencsére egy időre elteszik ezeket a velőt rázó kérdéseket a kamra legeldugottabb polcára, igen, oda, a csicseriborsó-konzerv mögé. De aztán huss, elröppen két-három év, és a gyerek kikerül a kezeink közül. Hiszen attól fogva, hogy közösségbe jár, hogy az ébren töltött órái nagyobb százalékát már nem velünk tölti, szépen-lassan kialakul egy saját kis élete, amelyre – jó esetben – egy kulcslyuknyi rálátásunk, ha van.
Mi az, amiről biztosan tudni fogunk ebből? Hogy jól evett, a széklete rendben volt. Délután aludt. Esetleg hozzávágta Pistikéhez a homokozóvödröt. Meghúzta a Julcsi haját. Nem akart kezet mosni pisilés után. Ne adj isten: csúnyán beszélt. Utóbbi esetben anya – azaz mi – pironkodva állunk az óvónő előtt, és megesküszünk neki, hogy mi aztán otthon soha, de soha… Mindenesetre elnézést kérünk a kellemetlenségért. Mindezt úgy, mintha minimum mi küldtük volna el ezt az óvónőt melegebb éghajlatra, amikor megpróbálta belénk diktálni a sárgaborsó-főzeléket.
Megint máskor esetleg megtudhatjuk, hogy ez a gyerek kész Petőfi! Úgy szaval, hogy az embernek tátva marad a szája! Egyébként is honnan ismer már ilyen költeményeket? A minap is mesélek nekik a délutáni alvás előtt, erre megszólal a maga gyereke, hogy ez a történet Párizsban játszódik, ugye? Ott, ahol a Louvre is van? Valamit biztosan nagyon jól csinálnak, mert ez a gyerek nagyon okos! És ebben az esetben anya – azaz megint mi – büszkén állunk ugyanazon óvónő előtt, egy kicsit talán ki is húzzuk magunkat, és elmondjuk, hogy ó, hát mi rendszeresen és sokat olvasunk a gyereknek, igyekszünk minden alkalmat megragadni az edukálására! Dicsőülten távozunk az óvodából, mert azt érezzük, mintha jelesre feleltünk volna atomfizikából.
Később igencsak nehezedik a terep. Helyszín: kisgimnázium, esemény: szülői fogadóóra. A szülők tíz percenként vannak beosztva, ennyi idejük van a gyerekük viselt dolgairól beszélgetni. Egyesek idegesen cigiznek a két szaktanár közötti szünetben az iskola előtt, és lesütött szemmel ecsetelik, hogy: pedig én annyit, de annyit gyakorlom vele a felszínszámítást…! Vagy ezt mondják: hát igen, van két testvére, most temettem el az apámat, és két műszakban dolgozom. Nem csoda, hogy szegény nem brillírozik, hiszen nincs rá elég időm. És aztán ott vannak azok, aki kaján vigyorral az arcukon azt fejtegetik: hát az én Lindám már elsőben kerületi szépolvasó-versenyt nyert. Ha egy hibája is van a dolgozatban, már nem tud aludni éjjel. Csak sorra hozza haza NEKEM a csillagos ötösöket. Nem hiába foglalkoztunk vele annyit!
Mi a közös ezekben az érzésekben? Az, hogy a gyerek tetteit a saját tetteinkként könyveljük el. És azt gondolom, hogy ennél nagyobb hibát nem is lehetne elkövetni szülőként.
Május harmadikán Belgrádban egy tizenhárom éves fiú elindult az iskolába. A szülei vélhetően úgy gondolták, hogy ez a nap pontosan ugyanolyan, mint bármelyik másik szerda reggel. De aztán minden megváltozott. Ez a kisfiú ugyanis az iskolába érve fegyvert rántott, és végzett nyolc diáktársával valamint az iskolaőrrel, és további hat gyermeket és egy tanárt sebesített meg. Felfoghatatlan tragédia.
Megemlékezés az iskolai lövöldözés helyszínén, Belgrádban – fotó: Getty
Amikor a hírt olvastam, az első gondolatom az áldozatok családjával való együttérzés után az volt, hogy vajon mit érezhet most az elkövető anyja? A szívem szakadt meg érte.
Mikor ezeket a sorokat írom, a szülőkről egyelőre annyit tudni, hogy az apát őrizetbe vették, mert az ő fegyverét használta a fia. De ebben az írásban nem a fegyvertartásról szeretnék vitát indítani.
Szeretnék inkább visszakanyarodni az édesanyához. Ahhoz a nőhöz, aki kihordta, megszülte, táplálta, valószínűleg féltette és óvta ez a kisfiút. Aki talán tapsolt neki, amikor megtette az első kis bizonytalan lépéseit. Aki ha elesett és sírt, bizonyára rohant, hogy megvigasztalja.
Semmit nem tudok erről a nőről. Majd biztosan eljön az idő, nem is olyan sokára, amikor a bulvársajtó ízekre szedi.
De olvastam sokat egy korábbi iskolai tragédia, az 1999-ben történt Columbine-i lövöldözés egyik elkövetőjének édesanyjáról, Katherine Ann Poole-ról. Mert engem is érdekelt: Milyen anya az ilyen?
2016-ban a The Guardian készített vele interjút, ugyanis akkortájt jelent meg a visszaemlékezése, amelyben részletesen beszámolt arról az időszakról, amely azután következett, hogy fia, a tizenhét éves Dylan Klebold és annak barátja, Eric Harris tüzet nyitottak az iskolájukban, és végeztek tizenkét diáktársukkal és egy tanárukkal, majd saját magukkal is.
Csaknem két évtizeden át kereste és kutatta, hogy hol ronthatta el. Hogy melyik volt az a pillanat, amikor észre kellett volna vennie, hogy baj van, és még megakadályozhatta volna a tragédiát. Így utólag „könnyű“, mondja. Szinte bármilyen cselekményt lehet akként értékelni, hogy intő jel volt a későbbieket illetően. És mégsem könnyű, inkább borzasztóan nehéz. Hiszen – őszintén elmondja – látszólag minden rendben volt. Négyen éltek együtt: Dylan, a bátyja, a férje és ő. Szép életük volt. Soha nem hagyta sírni Dylant, amikor pici volt, sokat babusgatta. Mindig ott volt egy karnyújtásnyira, ha a kisfiúnak szüksége volt rá. Szeretetben és összetartásban éltek. Legalábbis ő azt hitte. Nem gyűlöli a fiát. Hogyan is gyűlölhetné? Minket, akik pedig katasztrófaturistaként körülötte lebzselünk, miközben nyugalommal tölt el bennünket a tény, hogy ez nem velünk történt meg, arra buzdít, hogy minden lelki rezdülésnél legyünk résen. Hogy bármi, minden számíthat a későbbiekben. Felkavaró.
Én ebben, az elítélő-megítélő értelmezésben egy cseppet sem hiszek. Az gondolom, hogy az anyai szeretet határtalan, de korántsem mindenható.
Hitvallásom, hogy az éjszakai virrasztásnál, a szoptatásnál, a mérhetetlenül sok operatív és egyéb feladatnál sokkal, de sokkal nehezebb munka nekünk anyáknak meghatároznunk azt, hogy hol végződünk mi, és hol kezdődik a gyerekünk. Egyáltalán, hogy meddig terjed a mi erkölcsi felelősségünk.
Vajon elfogadhatjuk-e azt a tényt, hogy a gyerek születésétől fogva önálló individuum?
Pszichológusok, szociológusok, agykutatók, pszichiáterek és genetikusok hada áll tömött sorokban, és bizonygatják a saját igazukat az örökös vitában, amely egy kérdésben összpontosul: Mi számít jobban: az öröklés, vagy a környezet? Vagyis, hogy az emberi tulajdonságaink velünk születettek, vagy inkább a tapasztalatok alakítják őket? Esetleg a kettő kombinációja vezet a végeredményhez? Ahogyan a genetika tudománya fejlődik, olyan léptékkel találnak minden problémánkra egy gént, amelyet felelőssé lehet tenni viselkedésünkért, mentális és fizikai betegségeinkért, gyakori késéseinkért vagy épp túlsúlyunkért. Miközben pszichológiai tanulmányokból is rendre érkezik egy új, amely alapjaiban változtatja meg a témában addig kialakított álláspontunkat. Gondoljunk csak John Locke-ra, aki szerint a gyermek elméje tiszta lap, amelyet a tapasztalás tölt majd fel tartalommal. Vagy eszünkbe juthat a kriminológus, Cesare Lombroso, aki szentül hitt abban, hogy bűnözőnek születni lehet, és ennek a felismerésében bizonyos testi jegyek és jellemzők vannak a segítségünkre. Idő közben létrejött egy kompromisszumos álláspont is, miszerint valahol 50 százalék körül lehet az öröklés, és a környezet hatásának aránya egy ember viselkedése tekintetében.
Ha egy másodpercre körberepülhetném a Földet és belehallgathatnék minden édesanya legnagyobb sóhajába, biztosan azt hallanám mindegyiktől: Ugye jól csinálom? Ugye nem szúrom el? Rendben lesz a gyerekem? Nem fogják bántani? Ugye ő nem fog semmi szörnyűséget csinálni magával vagy másokkal? Ugye képes lennék megakadályozni, ha igen?
Amikor a gyerekem évzáróján voltam, ő igazgatói dicséretben részesült az egész iskola előtt. Amikor meghallottam a nevét, megkönnyebbültem. Mert tudtam, hogy ez neki nagyon fontos volt, sokszor emlegette év közben, hogy ezt a célt tűzte ki maga elé. Vége lett az évzárónak, és a szülők sorban álltak hozzám, hogy gratuláljanak nekem. Összeszorult a gyomrom: Miért nekem? Mi közöm nekem ehhez? Hiszen ő kapott igazgatói dicséretet, nem én.
Ha én lennék Tom Hanks édesanyja, és a Forrest Gump főszerepéért elnyert Oscar-díjakor nekem is megköszönte volna a díjat, szaladtam volna a sajtóhoz, hogy értsék meg: semmi közöm ahhoz, hogy a gyerek ilyen fergetegeset alakított abban a gyönyörű történetben. Talán örökölt tőlem jó géneket, de rosszakat is. És hogy melyik hogyan dominált, tört utat magának és kerekedett végül felül, az millió számű tényező együtthatójának az eredménye. Nevelés, környezet, akár a nyári szellő fuvallata, egy puszi, egy ki nem lyukasztott vonaljegy… BÁRMI.
Anyák napján igenis megérdemeljük, hogy visszategyük a kamrába a félelmeinket, arra az eldugott polcra. Onnan is beszélnek hozzánk eleget. De ne felejtsük el elismételni nap, mint nap: mi mindent megteszünk, de igazán! És a kéz, amely a bölcsőt ringatja, csak a mi világunkat igazgatja. A gyereket nem ráeresztjük a világra, hanem elengedjük. Nem, nem vállaljuk a felelősséget, hanem helyén kezeljük. De ettől még az elismerést minden további nélkül megérdemeljük. Ezen a napon és mindegyiken.
Kapcsolódó cikkek
