Az anyaság nemcsak a gyerekekért végzett napi feladatokról szól, hanem arról a belső útról is, amely során újra kell tanulnunk a kapcsolatot önmagunkkal. Válaszokat keresünk a hozott mintáinkra, szembenézünk saját szorongásainkkal, és próbálunk úgy jelen lenni a gyerekeink mellett, ahogyan annak idején nekünk is jó lett volna. Ez a fajta láthatatlan munka még annyira sem szerepel a posztokban, mint a láthatatlan fizikai munka – ebben a cikkben épp ezért anyák mesélnek arról, mi számukra a legnagyobb kihívás anyai szerepük lelki megélésében.
Az anyaságban van egy második esély is – magunk felé
Az anyaság számomra nemcsak arról szól, hogy mit adok a gyerekeimnek, hanem arról is, hogy mit tanulok újra – vagy éppen először – önmagamról. Ez néha borzasztóan nehéz tud lenni. A szüleim háborús túlélők gyerekei voltak, így a megküzdési mechanizmus, amit tőlük kaptam, két véglet között ingadozott: vagy bagatellizálták a problémát (“ugyan már, ilyen butaság miatt sírsz? katona dolog!”), vagy felnagyították (“hármas matekból? meg fogsz bukni, tönkremegy az életed, hajléktalan leszel!”). A kettő között valahol elveszett az a fajta érzelmi jelenlét, ami egyszerre ad teret a fájdalomnak és a megküzdés reményének. Érthető, hiszen az ő szüleik csak úgy tudták túlélni az emberi aggyal felfoghatatlan veszteségeket, hogy soha többé nem beszéltek azokról – minden más pedig jelentéktelen apróságnak tűnt.
Anyaként így az egyik legnagyobb kihívás számomra, hogy megtaláljam a középutat. Vagyis amikor a gyerekem sír, szomorú vagy éppen kétségbeesett, ne bagatellizáljak, ugyanakkor ne is vizionáljak tragédiát a helyzetbe. Ehelyett egyszerűen “csak” ott legyek mellette, és ő érezze az elfogadó, felé forduló jelenlétet, az abból adódó biztonságot. Ez persze sokkal nehezebb, mint hinnénk. Amikor például a lányom elmeséli, hogy nem hívták meg egy buliba, reflexből jönne a “nem nagy ügy” legyintés (vagy épp az ellenkezőleg: a világ igazságtalanságáról szóló keserű fejtegetés), ehelyett viszont igyekszem egyszerű mondatokat találni: “Látom, hogy szomorú vagy. Sajnálom, hogy ez történt.” Néha csak csendben mellé ülök, és hagyom, hogy érezze: nem egyedül kell megbirkóznia az érzéseivel. Nevetségesnek tűnhet, de előfordul, hogy nem találom meg a megfelelő mondatot – elvégre nincs mintám rá, zsigerből nem tud jönni – ilyenkor a mesterséges intelligencia segítségét kérem.
Közben érzem, hogy a sémák újraépítése és az ezzel járó egyensúlykeresés nemcsak a gyereknek segít, hanem nekem is. Olyan mondatokat mondok ki előtte, amiket annak idején nekem is jó lett volna hallani. És valahol az anyaságban – a gondoskodás mellett – ez a gyógyulás is ott van: lehetőség arra, hogy másképp legyen. A lehetőség arra, hogy transzgenerációs berögződéseket, traumákat (szülőktől, nagyszülőktől tudattalanul átvett lelki sérüléseket) törjünk meg, és újraírjuk mindazt, ami a saját gyerekkorunkból – őseink minden igyekezete ellenére is akár – hiányzott. Mindenki számára nagy kihívást jelentő feladat ez, ezért anyák napja alkalmából anyákat kérdeztem, számukra mi a legnehezebb az anyaságuk lelki megélésében – nem feledve, hogy ez a nehézség egyben lehetőség is a gyógyulásra, a fejlődésre.
Illusztráció: Getty
Judit: “Tükröt tartanak nekünk”
Judit kétgyerekes anya, aki szerint az anyaság legnagyobb kihívása az, hogy a gyerekek nemcsak tanulnak tőlünk, hanem tükröt is tartanak elénk. “Amikor a nagyobbik fiam hisztizik, és én idegesen rászólok, látom visszatükröződni a saját türelmetlenségemet. Ráébresztenek a vakfoltjaimra – olyan helyekre bennem, amiket még nem dolgoztam fel. Néha nehéz szembenézni vele, hogy nem csak a jó mintát adom tovább.” Nem hiába mondják, hogy a gyerekeink a mi érzelmi állapotunkat tükrözik vissza. Valóban így van, és ez olykor térdre kényszeríti az embert.
Dorka: “Határokat húzni magam miatt is”
Dorka számára a legnagyobb kihívás a határállítás: “A legnehezebb nemet mondani. Amikor a gyerek kér még egy mesét, még egy sütit, még egy perc játékot lefekvés előtt – akkor nemcsak neki, de magamnak is nemet kell mondanom. Azt tanulom, hogy az én energiáim is végesek, és azzal teszem a legjobbat neki is, ha néha megmutatom: most pihenésre van szükségem.” Dorka annak idején gyakran érezte úgy, hogy teher szülei számára, akik nem igazán foglalkoztak az érzelmi szükségleteivel, ezért tudat alatt a saját belső gyermekét gyógyítja, amikor édességgel halmozza el kisfiát. Ezt már ő is tudja, de még mindig nehéz tenni ellene.
Illusztráció: Getty
Kata: “Elengedni az elvárásokat”
Kata három kisgyermek édesanyja. Ő arról beszél, hogy számára az anyaság legnehezebb része az, hogy elengedje a ’tökéletes anya’ képét. “Mindig azt hittem, hogy ha jól csinálom, akkor soha nem lesznek kiborulások, nem lesz kosz, nem lesz vita. Aztán jött az élet. Most tanulom, hogy az anyaság nem a tökéletességről, hanem az elég jóról szól. És néha ez a legnagyobb bátorság: megengedni magamnak, hogy elég jó vagyok.” Saját könyörtelen mércéink olyan maladaptív sémák (gyerekkorban berögzült túlélési minták), amelyek valaha hasznosak voltak, hiszen általuk éreztük magunkat biztonságban gyerekként, de ma már nem szolgálnak minket. A könyörtelen mércék lebontása – elsősorban önmagunkkal szemben – az anyaság egyik legnagyobb feladata.
Zsófi: “Megengedni magamnak a rossz napokat”
Zsófi egy kétéves kisfiú anyukája, aki arról mesél, hogy a legnagyobb kihívás számára elfogadni a saját emberi esendőségét. “Vannak napok, amikor fáradt vagyok, türelmetlen, amikor nem úgy reagálok, ahogy szeretném. Régen ezekért szörnyű bűntudatot éreztem. Most tanulom, hogy az anyaság nem a hibátlanságról szól. Meg kell engednem magamnak is a rossz napokat – és azt, hogy másnap újrakezdhetem.”
Anikó: “Elfogadni a változást”
Anikó tinédzser fiút nevel, és arról mesél, hogy az anyaság legnagyobb kihívása számára a változás elfogadása. “Ahogy nőtt a fiam, az intimitás is változott köztünk. Már nem bújik annyit, nem mesél annyit magáról. A legnehezebb elengedni azt a kisfiút, aki még pár éve volt, és nem visszahúzni őt, hanem kísérni abban, aki most válik belőle.” Vannak anyák, akik erre évtizedeken át nem képesek. ha tehetik, fizikailag, ha lehetőséget kapnak rá, érzelmileg láncolják magukhoz a gyerekeiket. Ki ne ismerné a mamahotel lakóját, aki harmincévesen még egy csekket se adott fel, és egy tojásrántottát se készített, vagy épp a férjurat, aki a feleségétől várja azt a fajta teljes körű gondoskodást, amit ötévesen édesanyja adott meg számára?
Az anyaságban nemcsak gyerekek nőnek fel, hanem mi is. Csendben, sokszor észrevétlenül formálódunk, újratanuljuk magunkat, és építünk valamit odabent – nap mint nap. Anyák napján talán ez is megér egy köszönömöt.
Illusztráció: Getty
Kapcsolódó cikkek
