Kamasz

Felnőtt feladatok és terhek gyerekre pakolva – Így működik a “szülősítés”

A parentifikáció a családon belüli bántalmazás egy fajtája, visszaélés a gyerekkel szemben: a szülők egyike vagy akár mindketten szülői feladatokat hárítanak a gyerekre, bizalmasukként panaszkodnak neki, bevonják gondjaikba, ezáltal ellopják tőlük gyerekkorukat.
2022. Október 28.
parentifikáció,
Szülősítés

Ez csak másoknál fordulhat elő? Apró határsértésekbe nem is olyan nehéz belecsúszni, különösen azoknak, akik gyerekkorukban – akár észrevétlenül – maguk is elszenvedői voltak ilyeneknek. Szakemberrel beszélgetünk arról, mi vezet ide, és mire figyeljünk családunkban.

Jól emlékszem, mennyire elcsodálkoztam harmadik osztályos koromban A két Lotti olvasásakor, hogy a velem egykorú kilencéves Lotti húst vásárol a hentesnél, levest főz, kész vacsorával várja haza anyukáját, majd elmosogat. Nem értettem, hogy lehet ez, mert én is segítettem ugyan a konyhában anyukámnak, de ennyi idős koromban még éppen csak azt gyakoroltuk, hogyan gyújtsam meg a gáztűzhelyt. Vissza is lapoztam a könyvben: tényleg csak kilencévesek az ikrek?

„Éppen ez a parentifikáció lényege: a gyerekre nem az életkorának megfelelő feladatokat, felelősséget, érzelmi terheket hárítanak a szülők – mondja Süttő Márta pár- és családterápiával is foglalkozó mentálhigiénés szakember -, és ez a folyamat tartós, lényegében állandó szerepcserét jelent. Ilyenkor a szülő nem látja el szülői feladatait, nem biztosítja a gyereke számára azt a biztonságos, védett teret, amiben fejlődni tud, éppen ellenkezőleg, neki van szüksége támogatásra, és ezt a gyerekétől várja el. Fizikális és lelki szinten is történhet ez a szerepcsere, például amikor a szülő helyett a legnagyobb gyerek gondozza kisebb testvéreit, vagy ő hallgatja meg a szülő panaszait.

Leginkább alkoholista szülők mellett fordul elő, hogy a legidősebb veszi át azokat a feladatokat, amiket a szülők nem tudnak ellátni: óvodába, iskolába viszi a kisebbeket, megpróbál tiszta ruhát, ételt teremteni nekik, rendben tartani a lakást.

Elvált, egyedül maradt szülő mellett jellemzőbb a gyerek érzelmi megterhelése. Ilyenkor a magát „elárvultnak”, cserbenhagyottnak, erőtlennek érző szülő érzelmi biztonságát a gyereknél keresi: vele tölti minden szabadidejét, benne találja meg vigaszát.

Ám teljes és kívülről látszólag ép családban is előfordulhat parentifikáció, ha a szülők nem egymás szövetségesei, hanem a gyereket teszik meg bizalmasuknak, akár mindketten neki panaszkodnak a másik félre, vele osztják meg aggodalmukat, rajta vezetik le érzelmi feszültségeiket. Ilyenkor a gyerek a két szülő közé szorul, valamelyike helyére lép be. Észrevétlenül is kialakulhat ez a helyzet, ha az egyik szülő nem párjához, hanem a gyerekéhez érzi magát közelebb, és vele alakít ki bizalmas kapcsolatot.”

Miért rossz ez a helyzet a gyereknek?

„A családot rendszernek tekintő szemléletben akkor működik jól a családi rendszer, ha az egyes alrendszerek – nagyszülők, szülők, gyermekek – rugalmas, de egyértelmű határ mentén elkülönülnek egymástól. Minden alrendszer a maga funkcióját teljesíti és a maga területén marad, nem “nyúlnak át” egymás térfelére, nem veszik át egymás funkcióit. Ilyenkor a gyerekek olyan közegben élnek, ahol érzelmi és fizikai szempontból is megkapják mindazt, ami a fejlődésükhöz szükséges. Ebben a családmodellben a felnőtteknek megvan a maguk felnőtt élete, a jól elkülönült gyermeki és szülői alrendszer elegendő szabadságot nyújt minden családtagnak.

Parentifikáció esetén a szülői alrendszer a gyermek terhére él. A jelenben meggátolja, hogy a gyerek saját korosztályának megfelelő életet élhessen: nem tud önfeledten játszani, tanulni, különórákra járni, osztálykirándulásra menni, nem az jár a fejében, ami általában a vele egykorúakéban. A gyerekkorra rátelepednek a felnőtt gondok, gondolatok, és megnyomorítják a fejlődést. A jövőre nézve pedig ez azt jelenti, hogy az így felnőtt gyerekek felnőtt korukban is viselik a gyerekkori terhek következményeit.

Ők felnőttként is mindig azt lesik, kinek kell segíteni, kinek kell a szolgálatába állni, nem érzékelik saját szükségleteiket, hiszen azokat soha nem vették figyelembe. Ettől a beállítódásuktól fogva gyakran a segítő szakmákban helyezkednek el, ahol saját határaikat nem észlelve hamar kiégnek. Más területen pedig nem érzékelik értékeiket, és nem tudják képviselni saját érdekeiket.

A szülőtől elhangzó mondatok – Már csak te vagy nekem, Te vagy az én kincsem, Menj csak, majd elleszek én egyedül is – gúzsba kötő érzelmi terhet jelentenek, és ez megakadályozza az önállósodást, párkapcsolat és végeredményben a saját élet kialakítását. Gyerekként nem az életkoruknak megfelelő felelősség nehezedett rájuk, fiatalként sem tudnak saját életkori feladataikkal foglalkozni, mert felelősnek érzik magukat szüleik jóllétéért. Nem akarják megbántani a szülőt, ezért mellette maradnak, vagy állandó bűntudatot éreznek, ha mégis meglépik az elszakadást.”

A határátlépés mezsgyéi – 3 kísértő helyzet, amin érdemes elgondolkodni

  • Anya vagy barátnő? – „Mi mindent olyan őszintén megbeszélünk egymással, mint két jó barátnő.” Szülőként az a feladatunk, hogy gyerekünk érezze, minden gondolatát, örömét, baját, kérdését elmondhatja otthon, nem kap elítélő megjegyzéseket, bármivel fordulhat hozzánk, érzelmileg meleg, biztonságos, elfogadó, támogató, ölelő karral várjuk. Felnőttként nekünk is jólesik persze mindez, de ezt egy másik felnőtt nyújthatja számunkra.
  • Keresztnév az anya, apa megszólítás helyett? – Az egyenjogúságot hangsúlyozó szülői attitűddel élők a gyerek számára sem vezetik be az anya, apa szavakat, a gyerek keresztnevükön vagy a családban használatos becenevükön szólítja szüleit. A gyerek döntési lehetőségeit képességeit meghaladóan értelmezik, elmagyaráznak neki érettségi szintjüket meghaladó tartalmakat. A „mini felnőttként” nevelt gyerekeknek nem válik javukra a túlzott szabadság, felnőtt életbe bevonódás, fejlődésüket inkább az szolgálja, ha a szülők vállalják a felelősséget, és megszabják a számukra előnyös kereteket. Barátra az élet folyamán mindig szert tehetnek, gyerekként hadd éljék át a szülői szeretet „kötelékét”.
  • A babakocsiba pakolunk? – Igen, bevásárláskor, játszótérre menet a babakocsi teherhordó is egyben. Legyünk résen, nehogy ehhez hasonlóan érzelmeinket is a gyerekre terheljük. „Apád már megint később jön, Na, megint kettesben töltjük a hétvégét” – előfordul, hogy ilyen mondatokkal fordulsz a babához? Kellő önkontroll hiányában dühünket, fáradtságunkat, rossz kedvünket észrevétlenül éreztetjük már a csecsemővel is, amikor neki panaszkodunk az egész napos egyedüllétben. A szavakat nem érti ugyan, a szülői hozzáállás azonban rögzülhet, és alattomosan kezdetét veheti a parentifikáció.

Kép: Getty Images

Forrás: Gyerekszoba.hu