Amikor valakinek gyereke születik, szép lassan rájön, hogy meg kell tanulnia keményen harcolni. Hogy a gyereknevelés nem valami szép és okos beszélgetéssorozat, amiben türelmesen megmagyarázunk mindent, hogy mit hogyan jó csinálni, a gyerekünk bólint, és azzal el van intézve. Inkább egy szünet nélküli küzdelem, ami ráadásul nem is magunkért folyik, csakis azért, hogy megértse: neki mi lesz jó, hasznos, biztonságos. Nagyon fárasztó, amikor a napi rutinok is csak rengeteg energia árán működnek, amiket jobb dolgokra is lehetne fordítani, de sajnos ez így megy. Ami nekünk fontos, az nekik nem az. Felöltözni, enni, korán lefeküdni, iskolába menni… mindennek a hasznát csak mi látjuk. Ők ellennének a vetetlen ágyban egy mobiltelefonnal napokon át.
Nos, ez a harc csak fokozódik akkor, amikor kamaszodnak. Mert onnantól kezdve már ők is folyamatosan küzdenek ellenünk, és akkor már csak a küzdés kedvéért is. Hogy csak azért se legyen igazunk. Sőt, igyekeznek mindent pont ellenkezőleg csinálni, mint ahogyan mi kérjük. És persze rémesen lusták – még egyáltalán nem értik, hogy az életben miért kell erőfeszítéseket tenni. Nem csoda, hiszen sokáig kiszolgáljuk őket. Mellé pedig szemtelenek is. Tehát nem elég, hogy tíz-tizenöt éve értük élünk, olykor egy mosolyra is napokat kell várnunk, arra meg pláne, hogy esetleg egy kis bizalmas beszélgetésre méltassanak. És akkor még a szobájuk állapotáról nem beszéltünk…
Szóval a kamaszkor maga a kettő pont nulla, egy emelt szintű szülőség, amikor a legszelídebb anya vagy apa is úgy érzi, most már valami drasztikus eszközhöz kell folyamodni; itt az idő harcmodort váltani.
A tehetetlenség, a fáradtság és csalódottság sokakból kihozza a legrosszabbat, igen, van káromkodás, van, ahol törnek tányérok, és sajnos biztosan van, aki alig bírja megállni, hogy lekeverjen egy pofont. Tudjuk, hogy nehéz önuralmat gyakorolni, mégis azt tanácsoljuk, ne tegyék a felsoroltakat! Próbáljanak megállni egy ponton, hiszen minél erőteljesebb eszközökkel küzdünk, sokszor annál nagyobb ellenállásba ütközünk, ráadásul a bizalmi kapcsolatnak sem tesz jót, ha elkezdünk erőfölényből nevelni. Nem feltétlen tudjuk a jó megoldást, csak azt tudjuk mondani biztatásként, hogy mi is felnőttünk valahogy, és ha még mindig szóba állunk a szüleinkkel, az talán annak is köszönhető, hogy betartottuk az alábbi tiltásokat – vagy legalább törekedtünk rá.
Ne nézz bele a telefonjába!
A kamaszok különösen érzékenyek arra, hogy tiszteletben tartsák a határaikat, talán épp azért, mert bizonyos dolgokat még maguk előtt is szégyellnek. De ez valahol természetes, hiszen mi sem szeretnénk, ha mások olvasgatnák az üzeneteinket. Még akkor sem, ha nincs bennük semmi, ami titkos vagy tiltott lenne, egyszerűen csak nem nekik szól. Nehéz feladat ez persze olyankor, amikor a kamaszunk biztonságát féltjük, de a legtöbb esetben ez „kémkedés” nélkül is szavatolható. Koncentráljunk inkább a bizalom kiépítésére!
Ne szüntesd meg a személyes terét!
Sok szülő nem tűri, hogy a gyereke belülről bezárja az ajtaját, vagy eleve nem is zárhatóra tervezi. De olyanról is hallottunk, aki egyszerűen levetette a szobaajtót. Ez sajnos nem jó irány. Mint mindenkinek, neki is lényeges, hogy egyedül lehessen vagy kivonulhasson egy kommunikációból, ha szeretne. Tudjuk, idegesítő, amikor ránk csapja az ajtót, de valamilyen kifejezési formát meg kell hagynunk neki, még akkor is, ha a dühének nem a legjobb levezetési módokat találja. Ha van ideje magányosan megnyugodni, higgyétek el, maga fog jönni, amikor már vágyik a társaságunkra.
Ne kritizáld azt, ami fontos neki!
Szörnyű zenéket hallgat, értéktelen videókat néz, ellenszenvesek a haverjai… ez bizony sokszor így van. De nem marad így. Majd ő is rájön, talál jobbakat, vagy nem, de ne a te gondod legyen. Nem kell, hogy mindent úgy lásson mint te, arról nem beszélve, hogy te milyen frizurát hordtál és mikbe öltöztél annak idején. Ugye? Ezek a dolgok nem olyan fontosak, hogy emiatt vitázzatok, viszont minden, amit kritizálsz, azt személyes sértésnek vesz, hiszen ezek az ő választásai. Hagyd meg a szabadságát ebben!
Ne mondd, hogy akár el is költözhet!
Könnyen kicsúsznak ilyen mondatok, de érdemes inkább visszaszívni őket, egyrészt, mert a kamaszok hajlamosak dühből dönteni és a következő pillanatban összecsomagolni, másrészt mert legközelebb ő fogja bevetni ellened ezt a mondatot: jó, akkor elköltözöm! Ezt azért nem szeretnénk, és nemcsak azért, mert még nem nagykorú, és mi felelünk érte. Bizony az nem úgy van, hogy ha nálunk él, és mi gondoskodunk róla, akkor mindent úgy kell csinálnia, ahogy mi szeretnénk, ugyanakkor némi együttműködés minden családtagtól elvárható, ezt neki is meg kell értenie. Ne zavarjuk el a háztól, elég büntetés neki az a hangulat, ami egy-egy veszekedés után uralkodik. Hidd el, ő is jobban szeret jóban lenni veled.
Ne csinálj meg mindent helyette!
Egy ideig ellenállunk, tartjuk az elveinket, azt mondjuk, mi bizony nem pakolunk, takarítunk és csinálunk meg mindent helyette. Aztán elfogy az erőnk, nem bírjuk nézni a koszt, a rendetlenséget, és persze, hogy megcsináljuk. Ha viszont olyasvalamiről van szó, aminek nem mi szenvedjük meg a következményét, akkor ne vegyük ki a kezéből az irányítást! Szeretne valahova beiratkozni? Igenis, ő telefonáljon. Elcseszett valamit? Ő kérjen bocsánatot. Szeretné vezetni az autókat? Gyűjtse össze a pénzt a benzinre. Ha mindig vállalunk helyette minden feladatot és felelősséget, az hosszú távon visszaüt. Később viszont meg fogja köszönni nekünk, hogy hagytuk önállósodni.
Ne add fel!
Ez talán a legfontosabb tanácsunk. Ne add fel, hogy megpróbáld megértetni vele mindazt, ami elsősorban neki fontos. Legkésőbb tíz-húsz év múlva átmegy az üzenet! És ne feledd: minden fejlődési szakasz végetér egyszer.