Ricsi tizennégy éves volt, amikor édesanyjával együtt kilakoltatták őket az önkormányzati lakásból, ahol addig éltek. A fiú átmeneti otthonba, az anya munkásszállóba került. „Anyám nem volt képes fizetni a lakbért, a rezsit, ezért mennünk kellett, de nekem ez megkönnyebbülés volt. Kemény körülmények között nevelkedtem, ezért valójában jól jött, hogy gyermekotthonba kerültem – meséli Ricsi. A család már régóta alapellátásban volt, a helyi családsegítőtől rendszeresen látogatták őket. “Egy átmeneti otthonban kaptam helyet. Úgy éltem meg, mintha valami táborban lettem volna. Hetedikes voltam ekkor. Emlékszem, az évzáróra már az otthonból mentem. Egyszer azt álmodtam, hogy visszamentem az önkormányzati lakásba, magam sem értettem, hogy miért: egyáltalán nem vágytam vissza abba putriba. Tulajdonképpen anyám súlyosan elhanyagolt. Sokszor nem volt áram, ezért aztán meleg víz sem, a vécé meg kint az udvaron. Ennivalónk azért általában akadt, ha más nem, akkor a közeli boltban este leárazott péksütemény. Ha pedig nagyon szorult a hurok, akkor anyám nagynénjéhez tudtam menni, aki a közelben lakott, ott mindig volt egy tál kaja vagy egy szelet vajas kenyér.”
„Túl sokáig maradtam anyámmal”
A fiúnak nem csak a rossz körülmények miatt nincsenek jó emlékei a védelembe vétel előtti időkről. „Anyám amikor nem dolgozott, akkor főleg aludt, amikor meg ébren volt, általában veszekedtünk. Ő egy szerencsétlen, aluliskolázott ember, akinek nem sikerült a traumáival megküzdenie. Mindig azt mondogatta, hogy mi mindketten idegbetegek vagyunk nagyapám hagyatékán… És tudom, hogy az a cél, hogy a gyerek a családban maradjon, de szerintem én túl sokáig maradtam. Azt hiszem, az utolsó pillanatban emeltek ki.”
Ricsinek nagy kontrasztot, ugyanakkor biztonságot jelentett a korábbi zavaros, bizonytalan életéhez képest a gyermekotthonok napirendje. „Az időbeosztás, az étkezések rendje, hogy előre tudtam, hogy másnap én leszek a takarításfelelős valahogy mind kapaszkodót jelentettek. Kiszámítható volt minden, nem volt meglepetés. Míg anyámmal laktam, nagyjából azzal számolhattam, hogy bármit csinálok, jó eséllyel leteremtenek. Sokáig szorongtam, hogy mi lesz, mert a végén anyám egyre többet fenyegetett, hogy majd jönnek, és elvisznek. Meg hogy ő belefáradt, nem jön haza többet. Amikor dühkitöréseim voltak, hozzám vágta, hogy majd így fogsz viselkedni az otthonban is? Fogalmam sem volt róla, hogy az milyen. Féltem, hogy kik lesznek ott, milyen emberek. Féltem, hogy nem tudok majd beilleszkedni. Aztán egyszer csak azt mondta, hogy holnapután jönnek értem. Azt gondoltam, megint csak fenyegetőzik. De akkor kivételesen igazat mondott. Jöttek, és elvittek.”
„Az állandóság és a szeretet felbecsülhetetlen”
Másfél évvel az után, hogy kiemelték a családból – mivel Ricsi édesanyja továbbra sem tudott megfelelő körülményeket biztosítani a gyerek számára – a fiú az átmeneti otthonból egy gyermekotthoni központba került. „A zacisok között megoszlanak a vélemények, hogy ez a legjobb, vagy csak a második legjobb otthon a városban, szerintem a legjobb. Szóval szerencsém volt, hogy oda kerülhettem. Ekkor kaptam gyámot is, de azért anyámmal továbbra is kapcsolatban maradtunk.”
A fiú a gyermekotthonba kerülése óta van kapcsolatban a Világszép Gyermekvédelmi Alapítvány tagjaival is. „Egyszer csak jött Ágnes (Wirtz Ágnes, alapító – a szerk.), és mesélt nekünk valami kis szarvasról. A többiek már ismerték, várták, mert minden héten azonos időpontban jött. Emlékszem, nagyon tetszett, ahogy megjelent. Nem úgy, ahogy általában a többi önkéntes, akik csak egyszer jönnek, és tudom, hogy a legjobb szándék vezérli őket, de sokszor nem igazán számítanak, mert nem hoznak változást. Ráadásul nem egyszer volt, hogy szombaton azért nem találkozhattam a barátaimmal, mert nem hagyhattuk el az otthont valamilyen önkéntesprogram miatt. Egy idő után elege lesz az embernek. Ágnesék mások voltak. Ők rendszeresen jöttek, minden héten. Éreztük az állandóságot, ami az állami gondozottaknak nagyon fontos. Általában szerda este jöttek, vacsora után. Megjelentek és a káosz azonnal elcsendesedett. Nyugalmat és békét hoztak, ők azt mondják, ez a kék póló ereje (Az alapítvány tagjai a programokon kék egyenpólót viselnek. – a szerk.), mi mindenesetre bizalmat szavaztunk nekik. Ők ott voltak velünk egész évben, a meséléseken, a klubokban, nyáron a táborokban. Az állandóság és a szeretet, amit tőlük kaptunk és kapunk még ma is, felbecsülhetetlen.”
„Az eszköztelenség a gyerekeken csapódik le”
Habár a pedagógusok között jelentős volt a fluktuáció az otthonokban, két nevelőre Ricsi anyjaként tekint. „Sosem felejtem el, ahogy Andi néni az átmeneti otthonban bánt velünk. A szeretete még az utolsó szendvics megkenésében is érezhető volt. Éva néni pedig a másik helyen tartotta bennem a lelket. Tudtuk, hogy sokszor számukra is nagyon nehéz a helyzet, de még azokban a pillanatokban sem hagytak magunkra. Persze rossz nevelő is akadt, nem is egy. A napi gondok, az adminisztratív terhek hamar bedarálják őket.”
Szerinte csak akkor lehetne változás, ha lenne pénz egy igazán komoly pedagógia programra. „Addig marad az eszköztelenség és a képzetlenség, aminek a levét a gyerekek isszák meg” – véli.
Az ő számára természetes volt, hogy igényelje az utógondozói ellátást. „Sokszor van verseny a helyekért. De olyanokról is tudok, akik drogügyletek miatt kerültek ki az utógondozóból, szökésben voltak, nem tanultak, nem dolgoztak… És olyan gyerekek is akadtak, akik a családjukhoz költöztek. Volt, aki a saját lábára állt. Nagyon sokféle történet van.”
„Azért para a 18, mert hirtelen elengedik a kezed”
A fiú ugyanabban az épületben maradhatott utógondozásban. „Szerencsém volt, csak egy szinttel feljebb költöztem. És így nem is volt annyira nehéz, mint sok más fiatalnak, akik teljesen új helyre kerülnek, de azért én is megtapasztaltam azt a félelmetes érzést, hogy egyszer csak nekem kellett gondoskodni magamról, megteremteni a mindennapokhoz szükséges dolgokat. Azért nagyon para a tizennyolc, mert hirtelen elengedik a kezed. Sehol nincs arról szó, hogyan kell munkát keresni, elhelyezkedni vagy gazdálkodni a pénzzel. Rájössz, hogy előre kell tervezni, kezdve onnan, hogy mit fogsz enni másnap. Nem elég reggel gondolkodni arról, hogy mi lesz az ebéded. Banális dolgok, mégis hidegzuhanyként értek. Meg kigazdálkodni az ételt abból a 750 forintnyi étkezési jegyből, amihez még jön havi 1500 forint tisztálkodási szerekre. Muszáj dolgozni – ez feltétele is az utógondozásnak.”
Ricsi az érettségi után továbbtanult, mert meg akarta szerezni a villanyszerelői szakmát. „Már a felnőttképzés közben is dolgoztam villanyszerelő mellett, a szakmai tanárom segítségével szereztem munkát. Emlékszem, a szalagavatós öltönyömben mentem interjúzni, és egyből fel is vettek. Nagyon sokat tanultam ott, amiért nagyon hálás vagyok.”
Ricsi egyébként tizennégy éves kora óta dolgozik. „Mindenféle alkalmi munkát elvállaltam: költöztettem, kertészkedtem családi házaknál, építőiparban is dolgoztam kőművesek mellett segédmunkásként. Az évek alatt úgymond harcedzett lettem. Kerültem az unalmat, tudtam, hogy az rám nagyon rosszul hat.”
„Mentálisan rosszul lettem, eluralkodott rajtam az alkoholizmus”
Ma már önkéntesként maga is vállal feladatokat a Világszép Alapítvány rendezvényein: táborokban és különböző programokon, kirándulásokon, vagy a klubokban segít be a gyerekekkel foglalkozó szakembereknek. Szoros kapcsolatban van az alapítvány vezetőségével, szinte mindegyikőjüknek hálás valamiért. „Timi például a történelem érettségire készített fel, amitől nagyon féltem. Erik önismereti foglalkozásokat tartott nekem, amikor depressziós voltam. Húszévesen kiköltöztem a külső utógondozói férőhelyre, egy külön lakásba, kaptam bútort, porszívót, matracot. Eleinte nagyon éltem az új életemet, aztán rám húzta magát a magány: mentálisan elég rosszul lettem, és eluralkodott rajtam az alkoholizmus. Három-négy éven keresztül minden hétvégén szétcsaptam magam. Volt, hogy egyedül.”
Ágneséknek sokáig nem mondta el, hogy problémája van. “Abban az időszakban nem láttam értelmét az életnek, nem igazán vágytam a holnapra. Sokat gondolkozom rajta, hogy mi az, ami tovább vitt… Ágnessel beszéltünk, és egyszer csak kijött belőlem, hogy nem vagyok jól. Azonnal segítettek pszichológust találni. Az is sokat segített, hogy kibéreltem egy telekrészt egy barátomtól, ahol kertészkedhetek a friss levegőn. Járok edzeni is, így sikerült valahogy pályára állnom. Igazából tizenhat éves korom óta dolgozom magamon…. Akkor jött az első kérdés az egyik csoporttársamtól, amitől megbicsaklott az egész világom: „Miért haragszol az anyádra?” Először tagadtam, aztán elbizonytalanodtam. Végül rájöttem, hogy tisztázni kell dolgokat. Egyébként nem szakítottam meg anyámmal a kapcsolatot, habár tudom, hogy toxikus, viszont letiltani sem akarom, mert lehet, hogy később megbánnám. Kéthavonta találkozunk néhány órára, néha üzenetet váltunk. Többre nincs igényem.”
Ricsi azt mondja, sikerült annyira rendbe jönnie, hogy ma már várja a holnapot. Persze vannak visszaesések, kiborulások, van, hogy eluralkodik rajta a kilátástalanság. „Jön a tél, érzem magamon, ahogy a sötét meg a hideg lehúz, de most már szinten tart a kezelés. És látom értelmét annak, hogy tanulok, dolgozom, önkénteskedem.’
Jövő februárban villamosbiztonsági felülvizsgáló szakképesítést is szerez. „Imádom a munkámat. Biztos elfogult vagyok, de ez a legjobb szakma. A villanyszerelők, akik élik a szakmát, mind ezermesterek. És a szerszámok annyira jók, nem bírom ki, hogy ne vegyek meg időről-időre egy menőbb csavarhúzót vagy egy jobb blankoló fogót. Szóval imádom. Szerintem mindenkinek meg kéne találnia azt a munkát, amit szeret.”
A Világszép Gyeremekvédelmi Alapítvány munkatársai jelenleg öt fővárosi gyermekotthonnal állnak kapcsolatban. Korosztálytól függően foglalkoznak az ott élő gyerekekkel, akik az alapítvány saját mentorprogramjában, táboraiban, foglalkozásain, klubjaiban, meséléseken vesznek részt. Pendula Óvoda néven létrehoztak egy óvodát is, ahol családban élő és gyermekotthonban nevelkedő gyerekek inkluzív nevelése folyik, jelenleg pedig kiemelten foglalkoznak a 18. évüket betöltött fiatalokkal. Ezt a munkát IDE KATTINTVA segítheted.
Kapcsolódó cikkek
