Állandó kérdés számomra, hogy melyek azok a hatások, technológiai újítások, amiket beengedhetek a gyermekem életébe, és melyek azok, amelyek olyan rombolást végeznek a lelkében, hogy jóvátehetetlenül sérül.
Ott van például a Minecraft, amelyik a legtöbb gyerek életébe előbb vagy utóbb bekúszik. Elsőre azt gondolná az ember, hogy rosszba visz és nyomorba dönt, hiszen odaköti a gyereket több órára a számítógéphez. Hozok azonban most két élményt, amelyek az elmúlt időszakban értek engem, és amelyek árnyalták a véleményemet ezzel kapcsolatban.
Kertész András – Fotó: Tarnavölgyi Zoltán
Fogadtunk egy hegedűtanárt a gyermek mellé, mondván, mégiscsak hegedűművész az édesanyja és a nagymamája is, tanuljon meg legalább tisztességesen bánni a vonóval. Kedves, szerény, jó megjelenésű, udvarias, intelligens fiatal hölgy jelent meg nálunk, akivel előzetesen már beszélgettünk, de így még inkább pozitív benyomást keltett. Felvette a szemkontaktust a gyerekkel, és elkezdtünk beszélgetni. Feltette azt az ártatlan kérdést neki, hogy mivel játszik mostanában. A gyerek rámosolygott, és azt mondta: Minecraftozom. Óh, tényleg? – felelte az ifjú hegedűművész tanár hölgy. Én is sokat játszottam.
Hogy lehet valaki diploma előtt álló hegedűművész, aki gyerekkorában Minecraftozott? Nekünk, X generációsoknak, boomereknek még kevésbé elképzelhető, hogy ez a kettő összefér. Úgy látszik, össze.
A másik pozitív példám egy olyan szintén kedves, udvarias, intelligens hölgyről szól, aki bébiszitterünk már évek óta. Sajnos mostanában már nem ér rá, mindjárt elmesélem, miért.
Amikor megismerkedtünk, megtudtuk róla, hogy osztályelső, kiváló tanuló, otthon segít a háztartásban, és rengeteget olvas. Micsoda öröm, gondoltuk, kiváló lesz a gyerek mellé. Később megtudtuk, hogy Minecraftozik. Micsoda… gondoltuk, ez hogy lehet?! Nem döntötte nyomorba a játék? Hát nem. Olyannyira nem, hogy annyi pontot szerzett a középiskolai érettségijén, beleértve a nyelvvizsgát is, hogy Magyarország egyik legmagasabb pontszámmal elérhető egyetemi szakára vették fel úgy, hogy nem csak hogy megvolt a maximális pontszáma, de még túl is teljesítette. Hűha, na ez nem semmi!
És hogy jön mindehhez a zombiapokalipszis?
Úgy, hogy miközben ezt írom, a gyerek épp a barátaival játszik a játszótéren, én pedig fel-alá sétálva figyelem az egyik szemem sarkából őket, közben diktálom a telefonomba ezt a cikket. Hogy mit játszanak? Zombiapokalipszist. Szörnyű, rémisztő, elkeserítő. Elsőre én is felhúztam a szemöldökömet, de aztán történt valami. Odajött hozzám a gyerek, és azt mondta: tudjátok – szólt oda a barátainak -, hogy apát, a zombit, hogy lehet semlegesíteni? Megrémültem, hogy most mi következik? Rám mosolygott és azt mondta: öleléssel. Odajött hozzám, és átölelt.
Hát nem csodálatos? Úgy tűnik, hogy minden, amit családon belül kap, minden minta, amit mutatunk, az érzelmek szabad áramlása mégiscsak meghozza a sikert. Még egy zombiapokalipszis őrült rohanásában is megtalálja a megfelelő fegyvert.
Kapcsolódó cikkek
