Sok párnak vannak elképzelései arról, hogy milyen lesz majd a gyermekük. Például egy szőke, kék szemű kisfiú, aki sportos, magabiztos, társaságkedvelő, aki jól eszik és jól alszik, és minden utasításunkat követi. Aztán megszületik a szőke, kékszemű kisfiú, de nem sokkal később azzal szembesülünk, hogy a többi elvárásunk nem jött be.
A gyerekek nem azért születnek, hogy a szülők egójának kiterjesztésévé váljanak. Nem azért jönnek, hogy beleilleszkedjenek a mi elvárásainkba és az arról szóló elképzeléseinkbe, hogy milyennek kellene lenniük, és milyenné kellene majd válniuk. A gyerekek tiszta lappal születnek, így bármire képesek. A szülők kritikái és elvárásai – melyek sokszor generációkon át öröklődnek – azonban rögtön rájuk rakódnak. Csak egy a baj: nem biztos, hogy a gyerekek összhangban vannak ezzel a követelményrendszerrel.
Talán mi magunkat is szüleink ítéletei, kritikái, feltételei formáltak, amelyek aztán a sajátunkká váltak. Az persze a világ legtermészetesebb dolga, hogy a szülő által (is) formálódnak a gyerekek, de mindezt valahogy úgy kellene levezényelni, mint egy táncot. Amikor két ember táncol, az egyik előre lép, a másik pedig visszalépéssel reagál, majd az egyik oldalra mozdul, a másik pedig követi őt. Egymásra hangolódnak, figyelik egymást, alkalmazkodnak egymáshoz.
A gyermekekkel is valahogy így kell összhangba kerülni szülőként, ami rendkívüli tudatosságot és figyelmet igényel. Az ideális kapcsolat kiegyensúlyozott, nem egyoldalú, és nem a szülői elvárások határozzák meg.
Gyakran előfordul például magas beosztású, jól teljesítő szülők esetében, hogy nem tudják elfogadni, ha gyermekük átlagos teljesítményt nyújt. Ekkor szavak nélkül is hajlamos a szülő azt sugallni a gyereke felé, hogy “nem vagy méltó a szeretetemre, nem tudlak téged elfogadni.”
Ebben az esetben érdemes a szülőnek a saját elvárásai kapcsán elgondolkodni, hogy miért alakultak ki benne ezek, egyáltalán mi minden rakódott rá arra a szűrőre, amin keresztül magát és a gyermekét látja. Azokat a generációkon átívelő elvárásokat és ránk rakódott kényszerűségeket, amelyek nem szolgálnak minket vagy gyermekeinket, el kell engedni.
(Cikk forrása: psychologytoday.com)
Kapcsolódó cikkek
