Magánterület! Belépni tilos!
Csecsemőkortól kezdve törekedni kell arra, hogy tiszteletben tartsuk a gyerek “magánügyeit”. Ne kívánjunk tőle produkciót mások előtt, még akkor se, ha csodálatosan énekel, vagy ügyesen tud verset mondani. Ne zavarjuk meg elmélyült játék vagy olvasás közben, ha a dolog halasztható. Ne beszéljük ki titkait, magánügyeit, vegyük megtiszteltetésnek, hogy ránk bízta őket.
Ne hozzuk zavarba mások előtt, se azzal, hogy szidjuk, se azzal, hogy tömjénezzük. Gondoljunk bele: nekünk jólesett kiskorunkban, amikor szüleink az ismerősöknek mutogattak, mint egy jószágot a hetivásáron? Amikor anyánk nevetgélve mesélte a barátnőinek, hogy az ő kicsi lánya szerelmes a Józsiba az első béből? A gyereket ugyanúgy megilleti a tapintat, mint a felnőttet. Ha ezt nem kapja meg, könnyen megrendülhet szüleibe vetett bizalma.
Ne a gyerek előtt???
Igen, vannak dolgok, amelyek nem a gyerekre tartoznak. Ezeket jobb, ha a szülők egymás közt vitatják meg. De az ő sorsát is érintő eseményekről mindenképpen beszélni kell vele. Nagyon ritka az olyan eset, amikor jobb eltitkolni a problémát, vagy “kegyes hazugsággal” kihúzni a baj méregfogát. Ha meghalt a nagyszülő, hiába mondjuk, hogy csak elutazott.
Ha válás van kilátásban, vagy más okból jut válságos helyzetbe a család élete, a gyerek hamar megérzi, hogy baj van. Lehet, hogy ő elég tapintatos ahhoz, hogy ne hozza szóba, de gondolatban nagyon is foglalkoztatja a kérdés. Nem ritka, hogy bűntudat alakul ki benne: magát okolja a történtekért, emiatt szorong, akár komoly pszichés problémák is kialakulhatnak.
A titkolózás csak rövid távon kényelmes megoldás, aminek következményeivel, ha később is, de biztosan szembe kell néznünk. Az is gondot okozhat, ha a gyereket olyasmivel is terhelik, amit még képtelen földolgozni. Ez főleg a gyerekét egyedül nevelő vagy a párkapcsolati problémákkal küzdő szülőknél fordul elő. Egy óvodást, kisiskolást soha ne használjunk lelki szemetesládának. Erre ott vannak a barátnők, vagy ha más nincs, hát a pszichológus.
Hogyan mondjam el?
Fontos tehát, hogy a gyerek tudja, mi folyik körülötte. Ám nem mindegy, hogyan beszélgetünk vele a komoly dolgokról. Ne felejtsük el, hogy még nagyon kevés élettapasztalattal rendelkezik, kisebb a szókincse és a befogadóképessége, mint a felnőttnek, nem alakult még ki az erkölcsi értékrendje, sok mindent szó szerint értelmez. Mindenről éppen annyit mondjunk el neki, amennyit valóban megért, és azt mondjuk, amivel mi is azonosulni tudunk. Ha a halál kérdése kerül elő, a saját hitünk szerint beszéljünk róla.
Törekedjünk arra, hogy könnyen érthető legyen, amit mondunk: nem kell biokémiai előadást vagy bibliaórát tartanunk az óvodásnak. Annak a szülőnek van igazán nehéz dolga, aki maga sincs tisztában az élet nagy kérdéseivel. Itt az alkalom, hogy végre magunk is elgondolkodjunk ezeken a dolgokon. Jobb későn, mint soha.
Csip-csup ügyek?
A gyerek kérdez, kérdez, kérdez, számára minden talányos, most szeretne rendet tenni ismeretei között. Ki más segíthetne ebben, mint a szülők? Miért fúj a szél? Hol terem a kifli? Mi az, hogy kappan? Az embernek néha zúg a feje… Mégsem elfogadható eljárás, ha a gyereket semmitmondó válaszokkal akarjuk lerázni, vagy egyszerűen annyit mondunk: “csak”. Némi gondolkodás után biztosan megtaláljuk a megfelelő szavakat, a korának megfelelő választ, de ha mégsem, nézzünk utána. Nyugodtan bevallhatjuk azt is, ha valamihez nem értünk.
Megvárhatjuk a kérdéssel a másik szülőt vagy a nagyobb testvéreket, de végül válaszoljunk mindenre. Fontos, hogy a gyerek merjen és szeressen kérdezni, a kíváncsiság az egyik leghasznosabb hajtóerő az életben.
Boszorkányok pedig vannak!
Ahogy a kérdéseit, úgy a problémáit is komolyan kell venni. Ha fél valamitől, nem elég azt mondanom, hogy ez butaság. Számomra már nem léteznek boszorkányok, ám az ő gyerekszobájának éjszakájában igenis ott vannak. Lehet, hogy engem éppen nem érdekel, hogy miért kergette meg a Szabit az ovikertben, de neki ez nagyon fontos. Lehet, hogy már döntöttem, melyik nyári táborba küldöm, mégis időt kell szakítanom arra, hogy meghallgassam kifogásait, érveit.
Sajnos a legtöbben elfelejtettünk figyelni egymásra. Meghallgatni a másikat, nem ítélkezni, nem beleszólni a mondandójába, pusztán befogadni, amit mond. Elfogadni, hogy a problémája valódi probléma. Átgondolni, hogy tudunk-e segíteni, egyáltalán kell-e segítenünk, és csak ezután megszólalni és cselekedni.
Az önző szeretet
Hányszor halljuk: mindent megtettem érte, mindent megadtam neki, és mégis mi lett belőle! Sok család békéje halálozott már el a szülői önfeláldozás szent oltárán. Ha mindig kiszolgálom, ha szüntelenül a rendelkezésére állok, ha mindent megengedek neki, megvonom tőle a lehetőséget, hogy saját tapasztalatai alapján tanuljon, hogy próbára tegye erejét, és önfegyelmet alakítson ki. Önzetlenségemmel elérem, hogy függővé váljon tőlem, és világéletében anya kicsi fia/lánya maradjon. Ez – legkésőbb fiatal felnőtt korban – biztosan megbosszulja magát. Az ilyen “gyerek” nehezen boldogul a párválasztással, és a felnőtt élet többi kihívásának sem tud gond nélkül megfelelni.
Az elég jó szülő
Végül, de nem utolsósorban szóvá kell tennünk: a szülő is ember. Senki nem a tökéletesség szobra, mindenki követ el hibákat. A gyerekek elég jó teherbíró képességgel rendelkeznek, általában az elsőszülött is kiállja a próbát, pedig szülei rajta tanulják meg a szülői mesterség csínját-bínját. Többnyire elégedjünk meg azzal a tudattal, hogy az adott pillanatban a legjobb szándékunk szerint és a legjobb tudásunk alapján cselekedtünk.
Nem érdemes azon őrlődni a gyerek kamaszkorában, hogy miért is adtuk bölcsődébe annak idején, most biztosan azért ilyen kibírhatatlan. Az élet sokszor meglepő dolgokat produkál, lehet, hogy éppen egy elhamarkodottnak tekintett lépés fordítja jobb irányba sorsunkat.
Be kell látnunk, hogy nem mindig tudjuk előre kiszámítani döntéseink és tetteink következményeit. Higgyük el: gyerekeink hibáinkkal együtt is képesek szeretni minket.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
