Névjegy:
név: Koltai Luca (28)
végzettség: szociálpolitikus, Európa-szakértő
foglalkozás: szociálpolitikus
gyereke: Hanna (3,5 éves)
hobbi: utazás, mozi
– Már az otthonléted is változatosan, mozgalmasan telt.
– Mindig úgy éreztem, hogy nem fogok sokáig otthon maradni a babával. Végig kapcsolatban maradtam a kollégáimmal, a partnerszervezetekkel, és otthonról is dolgozgattam, kutatásokat végeztem, pályázatokat írtam. Emellett kihasználtam az ingyenes lehetőséget, és elkezdtem egy másoddiplomás képzést. Ekkor öt hónapos volt a lányom. Szerencsére a nagyim közel lakik az egyetemhez, így eleinte nála volt Hanna, és a szoptatást is meg tudtuk oldani. Nagyon jó volt tanulni, mert így kis időre mással foglalkozhattam, új embereket ismertem meg, és benne maradtam a szakmában. Az utolsó félév volt a legnehezebb, mert akkor már a lányom és a munkám mellett tanultam. Európa-szakértő lettem.
– A terveid szerint alakult a visszatérésed?
– Szívem szerint két év után mentem volna vissza, de nem voltak határozott terveim. Viszont a kislányom 16 hónapos korában jó lehetőséget kaptam: olyan munkát ajánlottak, amilyenre mindig is vágytam. Gyorsan kellett dönteni, így mérlegeltem, majd elfogadtam “álmaim állását”. Szerencsére volt a környéken bölcsődei férőhely. Eleinte nagyon nehéz volt otthagyni Hannát, de könnyítette a helyzetet, hogy soha nem sírt, szerette a gondozókat is, akiktől rengeteg szeretetet kapott. Amikor bölcsibe került, mindenki azt mondta, hogy milyen kicsi még, miért nem maradok vele otthon. Most, hogy ovis, a huszonöt fős csoportban az anyukák nagy része nem dolgozik! Én nem bántam meg, hogy éltem a kínálkozó lehetőséggel.
– Ki segített a visszailleszkedésben?
– A férjem az első számú segítségem. Támogatott, hogy fogadjam el az állást, aktívan részt vett a bölcsibe szoktatásban, betegség esetén sokszor ő marad otthon Hannával. Amikor külföldre megyek, minden feladatot felvállal a háztartásban és a gyereknevelésben is. Számára az apaság a feladatmegosztásban is egyenrangú az anyasággal. Nélküle nem tartanék ott, ahol tartok.
– A Fővárosi Esélyegyenlőség Módszertani Irodát vezeted. Számodra is biztosítva van az esélyegyenlőség?
– Teljes mértékben. A főnököm tudta, hogy kisgyerekem van, amikor felajánlotta az állást, és a mai napig rugalmas lehetőségeket biztosít. A munkaidőmet én osztom be, a munka egy részét távmunkában végzem. Ehhez pályázati támogatásból kaptam laptopot és otthoni internet-hozzáférést is. A külföldi vagy vidéki kiküldetésekről is én döntöm el, hogy tudom-e vállalni. Ha Hanna megbetegszik, gondoskodom róla, hogy legyen, aki helyettesít. A kollégáim szívesen beugranak helyettem, sőt még arra is figyelnek, hogy ne tartson túl sokáig az értekezlet, és időben odaérhessek az óvodába.
– A munkád során is törekszel arra, hogy segítsd a kismamák visszatérését?
– Igen, hiszen a romák és a fogyatékkal élők mellett a kisgyerekesekre is nagy hangsúlyt fektetünk. Azt szeretnénk elérni, hogy a nőknek ne kelljen választaniuk a hivatás és a család közt, hanem harmóniát teremthessenek. Ehhez hozzátartozik, hogy olyan arányokat alakíthasson ki mindenki, amelyek őt személy szerint boldoggá teszik.
Reméljük, hogy egyszer a mai hátrányok büszkeséggé válnak, és a munkáltatók tisztelni fogják a kismamákban az anyaságot. Ennek a szemléletnek az elősegítésére hoztuk létre a Befogadó Munkahely Díjat. De ez már egy másik történet.
(Az inerjú 2007-ben készült.)
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
