Kisgyerek

Partvisnyéltől a polárrókáig – anya varr farsangra, ha beledöglik is!

Egykor szabály volt: a kölcsönzős jelmez nem ér! Szájtátva bámultuk is a sok kézügyességgel (és szabadidővel) megáldott szülőt farsangkor, mi meg csendben sunnyogtunk egy megúszós macska-fejpánttal. Vagy épp ti vagytok azok a megátalkodott DIY-mesterek?
2026. Február 12.

Ha visszagondolunk gyerekkorunk farsangjaira, általában kedves képek úsznak be. Cukiskodás a bölcsiben, oviban – mindenkitől csak mosolyokat és kedvességet kaptunk. A suliban már elindult a méricskélés, kinek menőbb a jelmeze, ki nyeri a versenyt, melyik lány táncol legjobban, később pedig az is téma volt, az osztály szépfiúja kinek adott szájrapuszit. Ezek a mi emlékeink. De ha megkérdeznénk szüleinket, nekik mi jut ugyanezekről az alkalmakról, alighanem némi fejfájásról számolnának be.

A farsang – és nem kevésbé a halloween – sok megoldandó feladatot ad a szülőknek. Fel kell díszíteni a termet, gondoskodni kell a büféről, de legfőképpen a jelmezekről. Feltéve, hogy elsőre sikerül egyezségre jutni a tekintetben, hogy minek is öltözzön a gyerek. A ’régen minden jobb volt’ mantrát úgy módosítanám: régen minden egyszerűbb volt. A fiúk általában a cowboy, indián, rendőr vonalon képzelték el magukat, a lányok pedig a királylány, tündér, kiscica tengelyen mozogtak. Az már feltűnést keltett, amikor felbukkant egy hópihe, egy teknős, egy űrhajós vagy Luke Skywalker. Utóbbiaknál persze szó sem volt arról, hogy a washingtoni Űrmúzeumból importált szkafanderbe bújtak volna az osztálytársak, vagy a Star Wars univerzum mörcseiből rendeltek volna. Akkor még minden az anyák (ritkábban az apák) fantáziájára volt bízva, nem utolsó sorban pedig képességeik is határt szabtak annak, miben vonul fel az utód.

farsang, jelmez, gyerekek

A nagyobb gyerekekkel akár együtt is készíthetjük a jelmezt – Fotó: Getty Images

Anyukám csodásan varrt és képzeletnek se volt híján, de valahogy a nagy durranás mindig elmaradt. Hogy cigánylány lettem, abban nagy szerepe volt egy hímzett asztalterítőnek; hogy partvisnyéllel a kezemben hopmesterként koppantottam, azt egy rózsaszín pizsama ihlette; a napocska ötletét pedig az adta, hogy anyu elfeledkezett a muriról, így maradt a sárga nyári ruha és a kartonból kivágott napsugarak.

Minthogy képességeit nem sikerült átörökítenie, az első ovis farsangnál jött a gyomorszorító érzés: mi akar lenni a kisfiam. Megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy a cowboy-életérzés generációkon át él tovább, hiszen kockás inge volt, kalapot könnyen találtunk egy játékboltban, lasszónak pedig pont megfelelt a kutyánk bőrből készült póráza. Le is került rólam a nyomás, úgy tűnt, némi irányítással egyszerűen megoldható a jelmez-mizéria. Jött aztán a következő évben az indián. Bevallom, a sugallat felőlem érkezett egy óriási fejdísz képében. Kiterveltük, hogy rojtokat varrok a nadrágja szélére, egy pólóra inka jellegű motívumokat rajzoltam (itt már a ’jelleg’ említése is nagyképűség) és úgy éreztem, megvagyunk.

Csütörtök délután volt, pár perce értünk haza az oviból, és éppen álltam volna neki a másnapi bulira pogácsát sütni, amikor kisfiam így szólt: Anyuci, inkább Vuk szeretnék lenni! Jó ötlet – feleltem – eltesszük jövőre. Nem, én most szeretnék Vuk lenni, mert most még kicsi vagyok, mint ő – válaszolta a gyerekem. Magamban szidtam az apukáját, aki akkoriban rengeteg diafilmet vetített le neki, köztük persze a Vukot is.

Hiába érveltem, csemetémet nem hatotta meg sem az, hogy készen van az indiánjelmez, sem az, hogy alig pár óránk van a másnapi farsangig, és az sem, amikor azzal hozakodtam elő, hogy nem vagyok ügyes, képtelenség, hogy megcsináljam.

Engem viszont meghatott az az őszinte vágy – na meg a gyűlő könnyek –, amit a szemében láttam.

Felkerekedtünk hát, hogy valami textilt vegyek. Annyit tudtam, hogy a polár anyagot nem kell beszegni, ezért ebben gondolkodtam. Vettem rozsdaszínűt és fehéret, de a hogyan továbbról fogalmam se volt. Végül azt találtam ki, hogy előbbire minden szabásminta nélkül ráraktam egy melegítő alsót és egy felsőt. Kis ráhagyással kétszer körbevágtam, majd a darabokat összevarrtam – anyukám rám hagyott gépével. Faroknak kirojtoztam egy hosszabb csíkot, amibe drótot fűztem és vattával kitömtem. Egy kapucnit is sikerült a felső részre applikálni, amire füleket varázsoltam, ezek fényében aztán a fehér hasrész már-már ujjgyakorlatnak tűnt. Alig két óra alatt olyan jelmezt rittyentettem, hogy én se hittem el.
Másnap reggel kifestettem a rettentő boldog ovist, és olyan tökéletes Vuk állt előttünk, hogy akkor már az én szememben gyűltek a könnyek.

Hogy jómagam csináltam a jelmezt, azt leginkább a fiam keresztanyja nem hitte el, aki pontosan ismerte a képességeimet. Talán még ma is kételkedik, de részéről igazi elismerésnek vettem, hogy később mindhárom gyereke viselte az általam kreált öltözéket.
Az indiáncsomag se ment a kukába, következő évben az is bevetésre került. Én azonban soha többet nem varrtam, bőszen támaszkodtam a partiboltok, ruhaüzletek kínálatára.

De nagyon büszke vagyok arra, hogy akkor ott képes voltam valóra váltani a kisfiam álmát. Valami olyan rejtett erő mozdult meg bennem, ami azóta sem nyert újabb bizonyságot – függönyeimet is varrónő hajtja fel.
Mégis arra biztatnám mindannyiótokat: legalább egyszer próbáljátok meg! Akkor is, ha a gyereketek (történetesen az unokaöcsétek) azt kéri: családja változzon repülő csészealjjal érkező ufóvá. De ez már egy másik mese.