Viktória egy ismerős család szépen berendezett lakásában kapott albérleti szobát, amikor egyetemistaként a fővárosba került. Kezdetben minden rendben volt, ám mióta betörtek a szomszédba, mind jobban hatalmába kerítette a félelem. A kaputól rendszerint visszafordult, hogy megnézze, csakugyan jól bezárt-e mindent, de néhány hét után a buszmegállóból is visszaszaladt még egyszer a biztonság kedvéért. Hiába rázta a kilincset és mondogatta magának: “be van zárva, be van zárva”, ahogy eltávolodott az ajtótól, elvesztette a bizonyosságot.
Lopakodó félelmek
A kényszerbetegeket rendszerint az a téveszme gyötri, hogy cselekedetük, mulasztásuk vagy akár egy gondolatuk valamilyen nagy kárt, tragédiát okozhat. Rettegve ellenőrzik az ajtót, a vasalózsinórt, a víz- vagy gázcsapot. Félelmeik általában kapcsolatosak a rájuk háruló felelősségükkel: van, aki attól fél, hogy elgázol vagy megmérgez valakit, más attól, hogy rossz összeget ír a számlára, a postaláda helyett a szemétládába dobja a levelet, vagy valami ostobaságot ír a hivatalos iratokra.
Egy időre megkönnyebbülnek, amikor látják, hogy nem történt baj, ám a félelmet keltő gondolat hamar visszalopódzik. A bajt megelőzendő, különböző biztonsági és védekező eljárásokat dolgoznak ki: a tisztítószereket zárható szekrényben tartják, a kulcsot egy másik szekrénybe rejtik, nehogy liszt helyett mosóport szórjanak a rántásba, nem ülnek autóba, a lakásban csak egyetlen, általuk is kellően tisztának vélt helyiséget használnak, csak kesztyűben fognak meg kilincset, telefont, kapaszkodót.
A szálak a gyerekkorba vezetnek
A betegség többnyire serdülőkorban, néha már gyermekkorban kezdődik. Kialakulásában több tényező, neurobiológiai és pszichés okok, a sérült anya-gyerek viszony is szerepet játszik. Szerepe lehet a szigorú nevelésnek is – a kényszertünetek gyökere szinte mindig a tisztaságra szoktatáshoz (is) visszavezethető. Ha az elválasztást, a szobatisztaságra szoktatást kényszerek, büntetések, ijesztő retorziók övezik, ez a későbbi kényszeres tünetek melegágya lehet. A gyerek, mire felnő, nem bízik magában, hiszen szülei sem bíztak benne, azt sugallták, hogy mindig történhet valami baj, amiért aztán ő lesz a hibás.
Súlyos teherré válhat az anyai felelősség
Kényszeres tünetek gyakran a gyermekágyi depresszióval összefüggésben merülnek fel. Az anyák 1-10 százaléka a hormonális változások, alapvető személyiségjegyek és egyéb okok miatt nem csak sírós, csapongóan szélsőséges hangulatú és érzékeny lesz az első hetekben, hanem hosszabban tartó, mélyülő depresszióba esik. Lehet, hogy már korábban is meglévő, de még rejtett betegség rosszabbodásáról van szó, de előfordulhat, hogy most alakult ki.
A kényszeres gondolatok ilyenkor gyakran az anyai felelősséggel kapcsolatosak. Betakartam a babát, nem hagytam a babakocsiban, teát töltöttem a cumisüvegbe, nem valami károsat? A téveszmék gyakran azt az én-idegen és nagyon ijesztő félelmet fogalmazzák meg, hogy ő maga tesz kárt a kisbabában. Fontos hangsúlyozni, hogy akiknek sokszor komoly szenvedést és terhet jelentenek ezek a tolakodó gondolatok, valójában sohasem bántalmazzák vagy hagyják magukra gyerekeiket.
Gondolatoktól gúzsba kötve
Vajon hol húzódik a határ a kényszeresség és a féltő szeretet között? Dr. Frigyes Júlia, a szülés után bajba jutott, lelki problémákkal küszködő édesanyák segítésére született Hawa munkacsoport pszichiátere a következőképpen látja a kérdéskört.
– Ha a pár hetes csecsemőtől választ kaphatnánk a kérdésre, milyen anya mellett érzi inkább biztonságban magát, valószínűleg a szabályokhoz, időpontokhoz igazodót választaná a hanyaggal, nemtörődömmel szemben. A rend kapaszkodót jelent az élet kiszámíthatatlanságában. Minél kisebb gyerekről van szó, ez annál inkább fontos. Kicsi gyereknél, illetve az őt gondozó szülőnél olyan jelenségek is normálisak, amelyeket más korszakokban már-már kényszeres tünetnek tartanánk.
Gondoljunk csak az egy-két éves kisgyerek lefekvés előtti szertartásaira: vacsora, fürdés, a megszokott mese a megszokott fordulatokkal és kifejezésekkel előadva, két maci jobbról, az elefánt balról az ágyba -, és csak utána jöhet a villanyoltás. Ha ezek közül valami elmarad, nem jön álom a szemére. Persze ha egy 12 éves gyerek is csökönyösen ragaszkodik az apró részletekhez, azt már joggal furcsálljuk. Sokszor látjuk, hogy az első kisbabáját nevelő anya még sokkal “kényszeresebben” ragaszkodik az általa fontosnak ítélt rendszabályokhoz, előírásokhoz. A második és későbbi gyerekek körül már sokkal elengedettebb légkör uralkodik, és ennek megfelelően ők maguk is könnyedebb személyiségekké válnak, mint elsőszülött testvéreik.
Fenyeget a világ
Ahogy tehát a rend, a szabályozottság az élet kezdetén biztonságot nyújt, ha nem tudunk lazítani rajta, egy idő után gúzsba köt. Megfoszt a szabadságtól. József Attilával mondhatjuk, hogy akkor járunk jól, “ha a szabadság a rend”. Ha egy kisbaba édesanyja ezernyi veszély forrásának tekinti az életet, és emiatt a gyerek csak egyféle termesztésű zöldséget ehet, csak mereven betartott időpontokban szophat, majd később nem mehet a játszótérre, és csak bizonyos emberekkel barátkozhat, és így tovább, akkor már nem a rendet jelentik számára a szabályok, hanem rabsággá válnak. Néha nem könnyű megmondani, hol a határ a szerető féltés diktálta rend és a kényszeresség között, de – Frigyes Júlia úgy véli – az egészséges személyiségre, bármilyen rendszerető vagy akár pedáns legyen is, ugyanennyire jellemző a rugalmasság, a nyitottság, a kíváncsiság, a játékosság is.
Az igazi kényszeresség nagyon súlyos betegség képét öltheti – figyelmeztet a pszichiáter. – A kényszerek gyökere mindig valamilyen – általában fel sem ismert tárgyú – szorongás, ami abban a kínzó érzésben talál kiutat, hogy ha ezt vagy azt nem teszem meg, súlyos következményekre számíthatok. Bár megkülönböztetünk kényszeres cselekvéseket és kényszeres gondolatokat, a két tünet ezen a ponton találkozik. A beteg úgy érzi, hogy az elképzelt borzalmakat azzal tudja kivédeni, ha bizonyos óvintézkedéseket tesz, ezért végzi egyes napi feladatait mindig ugyanúgy, egyre inkább ugyanúgy, míg végül az a néhány, be nem fejezhető cselekedet kitölti az egész napot, és sokszor még ez sem elég, egy pillanatnyi valódi megnyugvás sincsen.
Elzárva a szeretettől
A kényszerekkel, még az enyhébbekkel is, az a baj, hogy a szeretet rovására mennek: eltávolítanak egymástól. Gondoljunk csak a következő példára: az édesanya retteg, hogy kihagy a kicsi légzése, ezért felszereli a lakást légzésfigyelővel. De akkor már nincs is szükség arra, hogy egy szobában aludjon a babával, ami viszont a kicsinek adna melegséget, biztonságérzetet. Egy lakásba, amit védőhuzatokba burkolnak, és ahová csak papucsban lehet belépni, nem szívesen mennek vendégek. A kényszeres ember előbb-utóbb hermetikusan elzárt világba kerül, és nem találja az utat a többiekhez.
Bízzunk a benső vezérben
Mi lehet hát az egészséges arány életünk szabályozottsága és a szabadság között? Erre már csak azért sincs válasz, mert ahány ember, annyiféle. Talán azt mondhatnánk, ki-ki benső vezérére bízhatja magát. Néha nem könnyű megérezni, hogy magam irányítom-e az életemet vagy egy tőlem függetlennek megélt, állandó szorongás. Van olyan ember, aki akkor érzi jól magát, ha hetente takarít, a másik pedig úgy, ha naponta kétszer. De ha nyolcszor törölgeti le a port, és a műveletek között negyven percig sikálja a kezét, az semmiképpen sem a személyiségből fakadó, én-azonos cselekedet.
Nem kell beletörődni, ha valaki felismeri, hogy a kényszerek tartják rabságban, de az is igaz, hogy a változás vagy akár a gyógyulás folyamata nem rövid és nem egyszerű. Egy még megfelelő kapcsolati hálóval rendelkező ember megteheti, hogy barátaihoz, családtagjaihoz fordul. A nyitás a külvilág felé, a régi bizalmasokkal való kapcsolatfelvétel enyhítheti azt a szorongást és kényszert, amit a kisgyerek megszületése indított el vagy növelt meg. Aki tudatosan megtapasztalja, hogy semmi sem történik, ha felhagy a kényszeres cselekedetek egyikével-másikával, annál elindulhat a kilábalás folyamata. A súlyos kényszerbetegségre pedig léteznek terápiás formák, megoldások, gyakorlatok, illetve gyógyszerek, amelyek élhetővé teszik a mindennapokat.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin