Szeressenek!
Az ember társas lény. Persze egy nehéz munkanap után vagy szakadatlan gyerekzsivajban hajlamosak vagyunk kimondani: nem vágyom semmi másra, csak egy csendes zugra, ahol egyedül lehetnék. Ám ha ez megvalósulna, nem kellene sok idő ahhoz, hogy visszakívánkozzunk az eredeti kavalkádba, zűrös, zajos életünkbe. Valójában az életünk függ attól, hogy fenntartsuk, ápoljuk kapcsolatainkat. Rokonainkhoz, barátainkhoz, embertársainkhoz való viszonyunk határozza meg, mit hogyan csinálunk, ha ők nincsenek, elfogy az üzemanyag, nincs miért fölkelni reggel. Az emberek közötti kötelékek tehát alapvető fontosságúak, nagyon lényeges, hogy a többiek kedveljenek minket, rokonszenvesnek tartsanak, vonzódjanak hozzánk. Már kisóvodás korban elkezdünk figyelni arra, mit gondolnak rólunk a többiek, miért szeretnek valakit jobban, míg másokat kevésbé. És – talán már akkor – hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy külsőnk, szépségünk meghatározó ezen a téren.
Aki szép, bármit megtehet?
Sajnos igazságtalan az élet. Valóban számít a külső az emberi kapcsolatok kialakulásában. Legalábbis a felszínes ismeretségek terén. A kutatások szerint már az öt-hat éves korosztályban is sokkal népszerűbbek a vonzó külsejű gyerekek, kortársaik és – bizony – a felnőttek körében is. Ha egy csinos pofijú kölyök borítja föl a teáskancsót, az óvó néni és az ovistársak is hajlamosabbak arra, hogy ne rosszalkodásnak, hanem inkább a véletlennek vagy akaratlan ügyetlenségnek tulajdonítsák az esetet. Ha ugyanezt egy kevésbé vonzó külsejű ovis követi el, róla könnyebben feltételezik, hogy direkt csinált bajt, és ezután is bármikor kész ilyesmire. A szociálpszichológusok szerint nem csak gyerekekkel kapcsolatban “működünk” így. Az első benyomás nagyon is számít, amikor ismeretséget kötnek a felnőttek. Ám vigyázzunk: nem biztos, hogy minél szebb valaki, annál jobban fogják szeretni!
A valódi szépség
Kutatások és mindennapi tapasztalataink alapján elmondhatjuk, hogy a hosszabb távú, mélyebb kapcsolatokban kevésbé számít a külső megjelenés. Az “egymásra találás” pillanatára is talán az érvényes leginkább: hasonló a hasonlóval érzi jól magát. Vagyis (már amennyire ez mérhető) a hasonlóan vonzó, sőt gyakran a hasonló alkatú, szem- és hajszínű emberek kerülnek egymással könnyebben közelebbi kapcsolatba. Ám ahogy telik az idő és mélyül a viszony, maga az “ismerősség” fog vonzerővel bírni. Megismerjük, megszeretjük (vagy megszokjuk) a partner tulajdonságait, ismerőssége miatt biztonságban érezzük magunkat mellette, és máris arra eszmélünk, hogy nem csúnyának, legföljebb markánsnak vagy egzotikusnak találjuk nagy orrát, nem kövérnek, hanem mackósnak, nem piszkafának, hanem nyúlánknak a termetét.
A modellek átka
Mégis, miért elégedetlen a külsejével a nők túlnyomó része? Ennek gyerekkorban gyökerező okai is lehetnek, amelyek a szülőkkel, testvérekkel, a nőiséggel, anyasággal való viszony zavaraiból adódnak. Ám ha nincs nagy baj, ahogy érik a személyiség, sokat érik a testünkkel való kapcsolatunk is… hacsak… hacsak nem ömlik ránk a sok hamis információ arról, hogy mi a szép, az egészséges, a követendő. De sajnos ömlik. Már gyerekkorunkban megismerjük Barbie-t és Kent, a Disney hercegnőket és a szappanoperák, filmek, reklámok darázsderekú, gömbölyű keblű, hosszú combú szépségeit. Bármerre fordulunk, ott vannak, és azt üzenik: akkor lehetsz sikeres, gazdag és boldog, ha te is így nézel ki. Ők a modellek az életünkben. Egy egész pici úszógumit sem engedélyeznek a pocakunkra. És sajnos inkább nekik hiszünk, mint a párunknak, aki váltig állítja: a nő úgy nő, ha van hasa. Gondoljuk át ezt még egyszer!
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
