Kisfiunk, Bence hamarosan két és fél éves. De már legalább egy éve kétfelé kell vitatkoznom. A férjem azt mondja, hogy a gyerek már elég nagy, neki is jobb lenne, ha mi, a szülei kicsit szabadabban élnénk, eljárnánk a barátainkhoz (az ő édesanyja szívesen vigyáz a gyerekre), néha elutaznánk, mert erre nekem is szükségem van. Én ezt eddig kevésbé szerettem volna, de most úgy látom, hogy lassan talán eljöhet ennek is az ideje. Az én anyám viszont, aki vidéken él, ezt egyelőre nagyon ellenzi, és azt mondja, hogy az első három-négy évben, ami a gyereknek elsősorban kell, az az anyja.
A férjem már azt is javasolta, hogy jó, akkor vigyük magunkkal a gyereket is, ahogy ezt sok barátunk csinálja. Bár azt ő is látja, hogy rossz nézni, ahogy a gyerekek, a kisgyerekek ilyenkor időnként “végkimerülnek”, ujjukat szopják, vagy fáradtságukban sírva fakadnak, vagy éppenséggel tombolnak vég nélkül. Ezt semmiképpen nem kívánom a gyerekemnek (de persze a felnőtteknek, a barátainknak sem). Másfelől: túl sok anyát láttam zavarba jönni, a barátnőimet, és bizonykodni, hogy a gyerek otthon nem ilyen, és hogy ő csak azt szeretné, hogy a kicsi úgy viselkedjen, mint “máskor”…
A kérdésem az, hogy mit gondoljak minderről, hogy kell ezt úgy csinálni, hogy a gyereknek is jó legyen? Persze előfordult már, hogy elmentünk színházba vagy máshová a férjemmel, és valaki, többnyire az édesanyja vigyázott a gyerekre, de időnként a mulatságba is elkísér a gyerek ordítása, amikor látja, hogy indulunk, kinyitjuk és becsukjuk az ajtót.
Vekerdy: ne elvárásokkal vágjunk neki a vendégségnek
Egy évvel ezelőtt, azt gondolom, még inkább a férjével szemben, ma már inkább az édesanyjával szemben van igaza. Legalábbis az elutazásra azt mondták régebben, hogy ha lehet, ne következzen be a gyerek hároméves kora előtt. De ma úgy tűnik ez a hároméves forduló – “én”-mondással, dackorszakkal – kicsit lejjebb csúszott, két és fél vagy éppen kétéves korra (még korábbi időpontról is hallottunk már…).
Igen, abban is igaza van, hogy ne erőltessük rá a gyerekünket másokra – mert mi “olyan édesnek” találjuk -, pláne ne nagy, gyerektelen társaságra. Neki se jó!
Vegyük tudomásul, hogy: “tombolni”, azaz talán csak játszani fog, és ha a hely szűkös és az ember sok, könnyen tényleg tombolás lesz belőle, vagy ha – mint írja is – a gyerek fárad. És esetleg minél jobban – és rémültebben – csitítjuk – annál elkeseredettebben tombol. Egyáltalán: ne akarjuk, hogy olyan legyen, “úgy viselkedjen”, hogy más is elismerje, felismerje, hogy “milyen aranyos”, mert akkor könnyen “szégyent hoz ránk”. Persze: anélkül, hogy észrevettük volna, mi provokáltuk…
Mert vegyük már egyszer tudomásul, hogy köztünk és gyerekünk között folyamatos “belső párbeszéd” folyik – ő mindent “levesz”, mindent “tud”, és reagál. Mi szorongunk például, hogy elég “jó” lesz-e – amitől ő viszont feszült és izgatott lesz. És akkor: máris előttünk áll a “rossz” (vagy csak durcás, nem kedves) gyerek, aki “szégyent hoz” szüleire. Ilyen esetekben azt kell mondanunk, hogy jobb, ha a kisgyerek “rossz”, azaz pillanatnyi agresszióját kifelé fordítja, mintha befelé, és komor lesz, szomorú, elvonuló, ha érintem, durcás.
Fontos szabály lenne az ilyen kezdeti társas együttléteknél, hogy mi, a szülők ne akarjunk a kisgyerektől előre elszántan semmit. Magunkba se mondogassuk “viselkedj rendesen”. Ha mi unjuk a társaságot vagy feszengünk, ő is unni fogja és feszült lesz, és ezt többnyire ki is mutatja.
Akkor vigyük hát a kisgyereket vendégségbe, ha mindenre elszántuk magunkat, kedvünk van hozzá, és nyugodtak vagyunk, mert tudjuk, hogy amikor az első jelzés érkezik a gyerek felől, hogy kifáradt vagy nem jó neki itt, könnyedén elindulunk hazafelé.
Ami viszont az otthoni ordítást illeti, amikor a két és fél, hároméves gyereket egy estére otthon hagyjuk az általa jól ismert nagymamával, más rokonnal, baráttal, szomszéddal, bébiszitterrel stb. – arról tudnunk kell, hogy általában csak addig tart, amíg mi látó- (és halló-) távolon kívülre kerülünk. Igen, ilyenkor már szinte jó, ha egy kis időre megszabadul tőlünk (akik belefáradtunk a mindennapokba), és mi megszabadulunk tőle. Igen, neki is, a gyereknek is ez a jó, mert pihentebb, “használhatóbb” anyát (apát) kap vissza a kiruccanás után.
További érdekes szülői kérdések és válaszok a szakembertől: Vekerdy Tamás – Nagy családkönyv c. könyvében.
Kapcsolódó cikkeink gyereknevelés témában:
- A családok fele nem tudja kire bízni a gyereket
- A gyereknek is jót tesz, ha időt szakítanak egymásra a szülők
- Három nap a gyerekek nélkül? Igen!
Kapcsolódó cikkek
