Most tizenhat hónapos kisfiam, Marci öt hónapos koráig kizárólag anyatejet kapott, utána kezdtük a hozzátáplálást. Annyira nyitott volt az új ízekre, hogy hét hónapos korára az ő „irányításával” már három étkezést kiváltottunk, egyévesen pedig végleg elhagyta az anyatejet. Az evéssel viszont egyre több problémánk lett.
Először csak játékkal volt hajlandó enni, majd egyre több játék kellett, egy étkezés alkalmával már nyolc-tízféle, hogy megegyen egy rendes adag ételt. (Hozzáteszem, hogy korábban sosem adtam neki játékot az evésnél, az evés mindig csak evés volt, játék nélkül, egészen eddig.) Aztán jöttek a további gondok, hogy mivel foglaljam le, mert már játékkal sem akart enni, nem volt jó az etetőszékben, az asztalnál, a kisasztalnál, sehol. Egyszerűen nem akart enni, sehogy, semennyit. Harc lett az egész, én harcoltam vele, hogy egyen.
Minden evés előtt gyomorgörcsöm volt, hogy most vajon mit talál ki, mennyit fog enni, azt is milyen módon, mennyi idő alatt… Eljutottunk oda, hogy utáltam leülni megetetni, mert egyszerűen rettegtem az egésztől. Kutakodtam, bújtam a netet, kérdezősködtem úton-útfélen, hogy mit tehetnék, mit tegyek, hogy javuljon a helyzet.
Mindig azt a választ kaptam, hogy hagyjam, eszik majd, ha éhes, ne görcsöljek ennyire, ha nem eszik, akkor majd a következő étkezésnél jóllakik. Na, én ezt nem tudtam megtenni, mindig féltem, hogy éhes marad, nem jut elég tápanyaghoz, és különben is, így is alig hízik. Egyszer eljutottunk odáig, hogy már irtózatosan elegem lett, és a szokásos hiszti után kivettem a székéből, gondolván, hogy akkor nem kap enni, csak a következő étkezésnél. Úgy is volt, és láss csodát, tényleg evett rendesen. Miután párszor alkalmaztam ezt a módszert, és láttam, hogy beválik, kezdtem nem stresszelni, elmúltak a gyomorgörcsök, nyugodtan ültem le etetni abban a tudatban, hogy eszik, amennyit eszik, majd ő tudja. Tulajdonképpen megtanultam bízni benne. Bevált.
Azóta minden evésnél szépen „teljesít”, kialakult a napirendje, rendes adagok fogynak, sőt már ő kér enni, ha megéhezik. Öt perc alatt belapátolja, majd megy játszani. A 30-60 perces evések 5-10 percesek lettek, legnagyobb örömömre. Sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok most már én is, mert nem kell ezen aggódnom.
Ha belegondolok, három hónapig annyira „felhúztam magam”, hogy a gyerekem ezt megérezte. Na, ezt nem szabad. Bízni kell a gyerekben, tudja ő. Nagyon fontos lecke volt ez számomra.Tudom, hogy nagyon sok anyuka küzd ezzel a problémával, és keresik a megoldást, ami pedig nagyon egyszerű. Bízzuk a babánkra, ő tudja, mi a jó neki. Én sem hittem, hogy ez a módszer beválhat, pedig több hónapnyi szenvedést úszhattam volna meg. Remélem, az én „tanulságom” alapján másnak is sikerül megoldania a hasonló problémáját.
Vaszilyné Szentner Vivien
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
