Ma már a gyermekek bántalmazását, mindennemű testi fenyítését Magyarországon is törvény (1997. évi XXXI. Törvény, a Gyermekvédelmi Törvény, ami 2002-ben ki lett egészítve) tiltja.
Bár úgy gondoljuk, az asszony-, gyerek-, idősverés már a múlté, sajnos ma sem ritka, és ezzel együtt ma is sokan gondolják, hogy magánügy, sőt hogy el kell viselni.
A családon belüli erőszak azért érdemel különösen nagy figyelmet, mert az áldozatok hosszú időn át és folyamatosan anyagilag, érzelmileg és még számtalan módon ki vannak szolgáltatva az elkövetőnek. Ha a kocsmában szájon vágnak valakit, legföljebb nem megy oda többet. A családjából viszont vagy csak hatalmas nehézségek árán, vagy sehogy nem menekülhet a legtöbb bántalmazott. Az alábbi két történet illusztrálja, milyen mélyen gyökerezhet egy kultúrában a fizikai erőszak.
Első riportalanyunk olyan társadalomban nőtt fel, aho legális a testi fenyítés, a kultúra szerves része. De miért beszélünk most erről? Nincs olyan távol tőlünk, dédszüleink idejében megjelent nevelési kézikönyvek ugyanerre buzdították a szülőket, pedagógusokat. Ők pedig ezt az örökséget adták át szüleinknek. Második „mesélőnk” Kata. Mai anya, aki megpróbálja megtörni a családi átkot, és kislányát, Kiskatát már megpróbálja megóvni a bántalmazástól, vagyis sokszor önmagától.
Örülök, hogy vertek
„Az iskolában minden évben sorrendet állított fel a tanár. Én a harmincöt gyerekből rendszerint a hetedik helyre kerültem. Az éves értékelésnél már előre tudtam, ki az a hat gyerek, akit nem tudtam megelőzni. Azt is tudtam, miért. Bár matekból én voltam a legjobb az osztályban, a biológiát és a rajzot szívből utáltam, és ezeket a tárgyakat el is hanyagoltam, ezért az összesítésben mindig csak a hetedik helyre kerültem. Amikor hazamentem, apám mindig elvert, mert neki csak az első három hely volt elfogadható. Aki az utolsó helyen végzett az osztályban, sötétedésig haza sem mert menni.
Ez Európában elképzelhetetlen, törvény tiltja a verést. Algériában azonban a szülőknek és az iskolában a tanároknak joguk és lehetőségük van a komoly testi fenyítésre, amit előszeretettel alkalmaznak is, és elsődleges nevelési eszköznek tekintenek.
Én is verések záporában nőttem fel, de ma már örülök ennek, mert ennek köszönhetően lelkileg és fizikailag megedződtem, és az átlagnál erősebbnek érzem magam.
Gyerekkoromban be nem állt a szám. Nem voltam rossz gyerek, igazán nagy balhékban sosem voltam benne, de egyfolytában beszéltem, ha kellett, ha nem. Középiskolában van egy felelős, egy gyerek az osztályban, akinek az a feladata, hogy felírja egy listára azok nevét, akik beszélgetéssel zavarják az órát. Az én nevem mindig szerepelt a listán. A büntetés pedig sosem maradt el. Kötéllel kaptuk a verést a tanártól addig, amíg csorogni kezdett a vér. Ez a középiskola hat éve alatt napi gyakorlat volt. Nálunk azonban ez teljesen normális és megszokott, hiszen a szüleim és a nagyszüleim is ugyanígy nőttek fel, ezért senkinek nem jut eszébe ezt megkérdőjelezni.
Volt otthon egy időszak, amikor apám állandóan, mindenért vert. Még a piacra is elment, hogy „kobokót” vegyen, ez egy különleges vessző, amit kifejezetten a veréshez árulnak. Minden alkalommal, amikor a számítógépen játszottunk, elkapott minket, és nagyon eltángált. Másutt azt mondanák, ha egy apa, aki annyit ver egy gyereket, biztos nem szereti csemetéjét, és ennyi verés után minden gyerek megutálná az apját. Nálunk ez a kultúra része, annyira természetes, hogy nem zavar senkit, és apámat tisztelem, szeretem, nagyon fontos nekem.
A büntetés előnyét abban látom, hogy nálunk nem elkényeztetettek vagy szemtelenek a gyerekek, nincs visszabeszélés. Ha az apa csak elkezd egy mondatot, ami úgy kezdődik, hogy „Hagyd abba…”, nem is kell folytatnia, mert azonnal leáll a gyerek, tudja, mi következik ellenkező esetben. Európában ezt nem tapasztalom.”
Apa szeretett engem
„Apu csecsemőkoromtól vert engem. Az első ütést, amire emlékszem, egy otthagyott ebéd miatt kaptam. Valami fura ételt, talán májat kellett volna megennem. Képtelen voltam rá, undorodtam tőle. Apu csúnyán elkalapált. Azután már nem is tudom megmondani, hogy miért kaptam ki. Mindenért és mindig. Anyu nem védett meg, mert félt, hiszen apu őt is bántotta. Később sok gond volt velem, sokáig bepisiltem. És persze ezért is kikaptam végül, évekig…
Ennek ellenére úgy gondolom, hogy apa szeretett engem. Nagyon sokat foglalkozott velem, még iskola előtt megtanított írni-olvasni. Nem is hibáztatom a verésekért. Ő is így nőtt fel, őt is verték gyerekkorában. A szüleim szerint a gyereknevelés egyik alapja a verés. Ők a mai napig nem értik, hogy ez milyen súlyos problémát okoz nekem… Óvodáskoromban jöttem rá, hogy nem vernek minden gyereket. Erről mégis csak sokkal később tudtam beszélgetni másokkal. Csak nagylány koromban, amikor egy unokanővérem elmesélte, hogy ő is ilyen helyzetben van, sőt… Fantasztikus érzés volt, amikor egymásra találtunk. Végre megértett valaki.A szüleim ötéves koromban elváltak. Apuval így is sokat találkoztam, és szinte minden alkalommal megkaptam a magamét. Anyu soha nem tiltakozott ellene. Ők tulajdonképpen a válás után is jóban voltak, nem akartak rosszat egymásnak. Anyunak eszébe sem jutott, hogy ezzel molesztálja apát. Amióta felnőtt vagyok, szóba sem került a dolog. Szerintem annyi maradt meg bennük a nevelésemről, hogy lám, milyen rendes lány lettem, szép unokájuk is van már.
Nem tudják, hogy mit élek át nap mint nap. Rettegek, hogy el ne fogjon a düh, mert akkor elvesztem a fejem. Előfordult, hogy összevesztünk valamin a párommal, és én végül kékre-zöldre vertem őt az első tárggyal, ami a kezem ügyébe esett. És csak utólag, a sérüléseit látva döbbentem rá, hogy mi történt. Rájöttem, hogy csak azokat bántom, akik közel állnak hozzám. Tőlük várom el, hogy megértsék, mi zajlik bennem, hogy segítsenek legyőzni a szorongásomat. Talán azzal, hogy fájdalmat okozok, éreztetni tudom a saját kínjaimat.
Akárhogy is van, az egész nagyon veszélyes. A kislányom négy hónapos. Meg kell mentenem magamtól. Mástól talán meg tudnám védeni, vagy el tudnék vele menekülni onnan, ahol bántani akarják. De így teljesen magamra vagyok utalva, minden felelősség az enyém. Önmagamtól félek. Ennél talán nincs is szörnyűbb érzés.
Ez a gyerek másfél hónapos korában tudatosult bennem, amikor egyszer vigasztalhatatlanul sírt. Belül, a fejemben folyamatosan ismételgette egy hang: segítened kell rajta, nem tehet róla szegény, ne bántsd, ne bántsd! De közben éreztem, hogy már nem érdekel semmi, azt akartam, hogy hallgasson el, bármi áron. Akkor hirtelen beraktam az ágyba, kirohantam a vécére, és magamra zártam az ajtót. Bekapcsoltam a ventilátort, hogy ne halljak semmit, és elhatároztam, hogy csak akkor megyek vissza, ha lehiggadtam. Sikerült. És azóta többször is sikerült úrrá lenni magamon.
Az én feladatom az, hogy megszakítsam a sort. Hogy megtörjem az átkot, ami generációk óta kíséri a családunkat. Le kell győznöm önmagam, hogy Kiskatának már szebb élete legyen. És az unokáimat is nekem kell megmentenem…”
Ez az egyik oka annak, hogy az Élet-Érték Alapítvány civil segítőkkel aláírásgyűjtést szervezett, hogy az összegyűlt 106 000 aláírás birtokában úgynevezett „népi kezdeményezés” keretein belül indítványozta, hogy a családon belüli erőszakot mint önálló tényállást kezeljék a büntető törvénykönyvben.
Kapcsolódó cikkek
