Egyéves kisfiamnak 8 és fél kiló a súlya. Tudom, hogy a testsúly önmagában még nem minden, a fiam mozgékony, élénk és okos. Hatszor-nyolcszor szopik, háromszor gyümölcsöt, főzeléket kap.
Nekem az az álmom, hogy addig szoptatom, ameddig ezt igényli, akár etetés, akár vigasz a célja. Egyáltalán nem fáraszt, és harapni sem szokott, legfeljebb ha elalszik, nehezen engedi el a mellem, és ki is tudom venni, ha nagyon fáj. A legmeglepőbb számomra, hogy szinte mindenki lebeszélne már a szoptatásról. Eddig a férjemen kívül két ember dicsért meg, mindkettő idegen! És a mérések mindig elbizonytalanítanak.
A másik kérdésem teljesen más jellegű. Anyósommal kapcsolatos, aki nem tartja tiszteletben, hogy mi hárman most lettünk egy család, és itt neki kevesebb szerep jut. Szóltam, hogy engem zavar, hogy szoptatás közben néz, mire ő kijelentette, hogy őt ez nem zavarja, és maradt. Vagy felhívott bennünket, hogy odakint fúj a szél, öltöztessük jól fel a gyereket. Eleinte vártam, hogy a férjem majd jelez neki, de mivel nem történt meg, kénytelen voltam én szólni. Nagyon kényes a helyzet, hiszen érzékeny, idős és egyedül maradt. Nem tudom, hogy legyek egyszerre diplomatikus, de határozott is.
Klári
Kedves Klári!
A két kérdés – meglepő módon – összefügg. A gyökere az, hogy tényleg jobb lenne, ha bíznál magadban. Persze ez nem könnyű, de nagyobb önbizalommal mindkét kérdésen túl lennél. Gondolom, a szoptatás nagy önbizalmat ad, csak éppen a külvilág nem erősíti meg, sőt… Tehát nem elég, hogy valamit jól csinálsz, kívülről is várod a megerősítést, mint majd mindannyian. És kétségbe ejt a kritika – mint majd mindannyiunkat. Úgy gondolom, hogy sokat segítene, ha olyan barátnőkkel vagy más anyákkal is beszélgetnél, akik ugyanilyen értékesnek tartják az anyatejet és a szoptatást. Igen, nagyon jó, ha egy egyéves szopik, és az is jó, ha sokat, és valóban nem baj, hogy ennyi kiló – persze ha különben egészséges.
Konfliktus az anyóssal
Egy dolog azért feltűnt nekem, ami arra utal, hogy a kisfiad igényeit talán túlzottan a saját igényeid elé helyezed. Ezt írod: “ha elalszik, nehezen engedi el a mellem, de olyankor sem sebes, és ki is tudom venni, ha nagyon fáj”. Én úgy gondolom, hogy nem kell megvárni, hogy “nagyon” fájjon. A természetes elválasztás úgy történik meg, hogy az anya visszajelzést ad a babának, amikor már valami sok, fárasztó vagy fáj. És ez lesz jó a gyereknek is. Ha idejekorán nem kap visszajelzést, hanem később, egy komolyabb harapásnál kiáltasz rá, esetleg úgy gondolod majd, hogy “már nagy, tehát tudhatná”, nehezebb lesz megértenie az összefüggéseket. A te érdeked is, hogy jelezd a kellemetlenséget. Nem ritka, hogy csak gyűlik bennünk a fájdalom, a fáradtság, nem is tudjuk, hogy miért, és egyszer csak kirobban. Olyasmiért szidjuk meg a kicsit, amiről nem is tehet. Jobb mindig időben és finoman jelezni a problémánkat, mint később, amikor már nagyobb a baj. A lényeg, hogy vedd figyelembe a saját tested jelzéseidet is.
Az “anyósviszályról”: ha nagyobb lenne az önbizalmad, akkor el tudnád különíteni a fontos és a lényegtelen dolgokat. Teljesen mindegy, hogy ő telefonon hogyan rendelkezik, hogy éppen mekkora szélben milyen vagy mennyi ruhát kell a gyerekre adni. Megköszönöm a tanácsot, nem ígérem meg, hogy betartom, és azt adom a gyerekre, amit én jónak látok. Ám ha zavar, amikor szoptatok, jogom van elküldeni, és ragaszkodhatom is ahhoz, hogy menjen ki. És ebben jó lenne, ha számíthatnál a férjedre, hiszen neki már ez az új családja, neki kellene diplomatikusan és mégis határozottan képviselni a baba és a felesége érdekeit.
Sződy Judit
Kapcsolódó cikkek
