Az iskola épülete kong az ürességtől. Az épület falai szinte fellélegeznek a szokatlanul nagy csend hallatán. A folyosókon egy teremtett lélek sincs, a neoncsövekből áradó fény is magányosan ragyogja be a teret. Délután háromnegyed öt van. Az iskola portása egyesével engedi be azt a harminckét felnőttet, akik azért jöttek, hogy találkozzanak azzal a két személlyel, akik a gyerekeiket oktatják napközben e falak között. Némelyik szülő mintha a kifutón érezné magát, úgy vonul végig az osztályteremhez vezető folyosón: arcukon büszke közöny, tekintetük nem árul el érzelmeket. Mások idegesen mosolyognak, és olyan görcsös testhelyzetben igyekeznek gyermekük második otthona felé, mintha azért is bocsánatot akarnának kérni, hogy a világon vannak. A többség pedig azon fortyog magában, hogy miért nem lehet ezt az egészet elintézni egy email-lel, amikor nekik még ezer dolguk lett volna a munkahelyükön, és egyébként is kinőttek már az iskolapadból.
Mindannyian szülői értekezletre érkeztek.
Életem első ilyen eseményére gyanútlanul látogattam el. Arra készültem, hogy a tanító nénik majd szépen elmondják, hogy mire van szükség, hogy milyen programok lesznek a tanév során, illetve felsorolják, mikor mennyit kell majd fizetni a különböző dolgokért. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ehelyett ugyanis kisvártatva egy ókori római küzdelmen találtam magam, ahol a szülők voltak az oroszlánok, a tanárok pedig az élő csalinak odavetett gladiátorok.
A szülők többségének ugyanis mindenről és mindennek az ellenkezőjéről is volt véleménye. De nem ám olyan kérdésekben, hogy hova menjen az osztály erdei iskolába vagy egyéb szabadidős programra. Nem, nem. Hanem olyan módszertani kérdésekben kívántak állást foglalni, hogy hogyan tanuljanak meg a gyerekek két számot összeadni, esetleg kivonni egymásból. Hogy miként sajátítsák el az olvasás tudományát. Hogy a tanóra hány percig tartson, és négy, esetleg öt rétegű vécépapírral legyen-e kitörölve a gyerekük feneke. A tanító nénik pedig csak álltak pajzs nélkül a feléjük záporozó nyilak kereszttüzében, és próbálták bizonygatni, hogy ők ezeket a módszereket egyetemen tanulták, erről diplomát is szereztek, és mindenki nyugodjon meg; képesek lesznek az elsős tananyagot anélkül is megtanítani a gyerekeiknek, hogy örök életre szóló traumát okoznának.
Miután vége lett a gladiátorküzdelemnek szülői értekezletnek, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy vajon hogyan lehetséges, hogy még egyáltalán vannak tanárok az iskolában? Hiszen a pedagógusok nem a magas fizetésükről híresek. Viszont a társadalom sem becsüli meg őket. A szülők hajlamosak úgy kezelni a tevékenységüket, mint egy fizetett szolgáltatást, amellyel szemben az elvárásaik is olyanok, mintha azt a bizonyos szolgáltatást a saját részükre rendelték volna meg. Ennek a gondolatuknak sokan otthon és hangosan is – a gyerek füle hallatára – hangot adnak, amivel csupán azt érik el, hogy a gyerekben kialakuljon egy olyan álláspont, hogy „majd anya és apa megoldják“, ha valami nem tetszik nekik az iskolában. Ezért sokszor semmiféle tisztelet nem alakul ki bennük a tanítóik iránt. Márpedig tisztelet nélkül ez az együttműködés nem lehet túlságosan gyümölcsöző.
A tisztelet szó sokakban negatív érzelmeket kelthet. A régmúlt időket idézi, amikor az iskolában még körmös járt azért, ha valaki nem jelentkezett, hanem csak bekiabált óra közben.
Pedig a tisztelet az egyik legalapvetőbb és legfontosabb dolog, amire a gyerekeinket meg kell tanítanunk. Az egész világ, sőt az összes jogrendszer alapja az, hogy a saját, egyedi létezésünk szabadsága addig tart, amíg a másik ember azonos szintű szabadságát TISZTELETBEN tartjuk.
Márpedig ha a gyerek mást sem hall otthon, mint azt, hogy: már megint micsoda hülyeséggel tömték a fejedet az iskolában? Vagy azt, hogy: ezt a dolgozatot teljesen félrepontozta a tanító néni, úgyhogy megüzenem neki, adjon négyes helyett ötöst. Vagy éppen azt, hogy: ne foglalkozz a véleményükkel, mi jobban ismerünk téged, és tudjuk, hogy te vagy a legjobb, akkor a gyerek nem tanulja meg elfogadni annak a személynek a szellemi és erkölcsi irányítását, akit hétköznapi néven pedagógusként emlegetünk, de egyébként ő az az ember, aki azért választotta ezt a hivatást, hogy a gyerekeinkből okos, gondolkodó, és értelmes embert faragjon napi nyolc órában, a tanév minden egyes napján.
A Covid járvány miatt mindannyian szembesültünk azzal, milyen az, amikor nincs, vagy éppen az online térbe költözik az iskola. Nekem a „kedvenc“ ilyen emlékem az, amikor a maradékos osztást úgy próbáltam meg elmagyarázni a gyereknek, hogy előtte napokig youtube-videókat néztem. Ami ezután következett, azt mindenféle túlzás nélkül nevezhetjük a pokol kilencedik bugyrának. Ugyanis hiába készültem napokig erre a feladatra, a videó nyilvánvalóan nem készített fel arra, hogy a saját gyerekem mégis miként (nem) fogja megérteni a dolgot.
Így joggal bízhattam volna abban, hogy a közel két és fél évig tartó pandémia után – mi, szülők – némi alázattal a zsebünkben térünk vissza a szülői értekezletek és fogadóórák világába. Hogy amikor a gyerekeinket végre megint az iskolában hagyhatjuk, talán elkezdjük értékelni azokat az embereket, akik nap mint nap gürcölnek harminckétszer ennyi gyerek harminckétféle felfogásával.
De semmi sem változott. Vagy ha úgy tetszik, a helyzet talán még rosszabb lett. Hiszen most már tanítónak is képzeljük magunkat amiatt, hogy az elmúlt néhány évben megpróbáltuk túlélni a járvány mellett az online oktatást is. Pedig ez a néhány év a szó minden értelmében a túlélésről szólt, és nem arról, hogy hirtelen mindannyian lediplomáztunk volna pedagógiából.
Erről nekem mindig az jut az eszembe, hogy ha ennyire nem bízunk az egyes emberek szakmai tudásában, akkor miért fordulunk orvoshoz, ha fáj a fülünk? Miért nem gyógyítjuk meg mi magunk? Vagy, ha mégis orvoshoz megyünk, miért nem kérdőjelezzük meg az orvos által felállított diagnózist és kezelési tervet? Miért nem szervizeljük mi magunk az elromlott autónkat és háztartási eszközeinket?
A kérdést megfogalmazhatom így is: miért vagyunk ennyire bizalmatlanok a tanárokkal szemben? Miért gondoljuk azt, hogy a mi irányításunk és szoros kontrollunk nélkül nem tudják jól végezni a feladatukat?
Attól nem leszünk jobb szülők, ha nem hagyjuk, hogy a gyerekünk ne adj isten négyest vagy hármast kapjon, esetleg gazdagabb legyen egy beírással, mert elfelejtett felszerelést vinni valamelyik órára. Mi történik, ha nem rohanunk e-mailt írni a tanító néninek: hogy elnézést, nem Pistike hagyta otthon a matek könyvet, hanem mi felejtettük el bepakolni neki? Tulajdonképpen azt látom, hogy nemcsak a tanítókban, de a saját gyerekeinkben sem bízunk meg igazán. Gondoljunk csak az e-kréta rendszerre. Amikor még én voltam iskolás, ha rossz jegyet kaptam, nem csak a rossz jegy ténye miatt voltam szomorú. Hanem egész nap azon gondolkodtam, hogy vajon otthon mit fognak szólni. Manapság, ha egy gyerek rossz jegyet kap, előfordulhat, hogy a szülei erről hamarabb értesülnek az online ellenőrzőjén keresztül, mint maga a gyerek. Tehát a gyereknek már nem kell odaállnia a szülei elé, hogy „bevallja“ a nem éppen szalonképes érdemjegyet. Többé nem az ő felelőssége tudatni a hírt, az alkalmazás megteszi ezt helyette.
Pedagógusnap alkalmából kívánom minden szülőtársamnak, hogy kezdjenek el bízni a saját gyerekükben. Kezdjék el elhinni, hogy képesek mindarra, amire ők is. Sőt, némelyikük biztosan túlszárnyalja majd őket. És ne féljenek bízni a tanítókban, akik a világ legerősebb fegyverét, a tudást adják a gyerekük kezébe. Persze csak akkor, ha erre lehetőséget adunk nekik.
Kapcsolódó cikkek
