Kisgyerek

Az osztályfőnök nem bírja a gyerekemet

Igyekszünk gyerekünk számára a lehető legjobb iskolát, sőt, ami talán még fontosabb, a legszuperebb tanítót megtalálni. De mi van akkor, ha legnagyobb erőfeszítéseink ellenére már az első hónap után kiderül, hogy gyerekünk és a kiválasztott osztályfőnök nem találják meg a közös hangot egymással?
2023. Június 02.
iskolásfiú
Fotó: Getty

Emil jó fej gyerek, hatalmas szíve van, és nagyon érdeklődő. Értelmes, jól fog az agya, ám sajnos a figyelme igencsak rövid ideig fenntartható. Ismeri a betűket, a számokat, a szociális készségeivel sincsenek problémák. Kedves, segítőkész, jólelkű kisfiú, csak hát egy igazi örökmozgó. Nyilván mi is láttuk, tapasztaltuk ezeket a dolgokat már kicsi korától kezdve, ezért amikor betöltötte a hatot és tudtuk, hogy jön az iskola, szakemberhez fordultunk. Szakvéleményt szerettünk volna arról, hogy vajon Emil egészen biztosan iskolaérett-e. Mi úgy láttuk, hogy az oviban (vegyes csoport) már kifejezetten unatkozott, viszont kételkedtünk abban, hogy 45 percet, – ráadásul akár ötször-hatszor egymás után – képes lesz végig ülni.

A vizsgálat után egyértelműen zöld utat kaptunk az iskolához, és én nekiveselkedtem az ideális tanító megkeresésének. Az iskola már adott volt, hiszen csupán egy utcányira van tőlünk a helyi általános, nem akartuk másik városba hordani a gyereket már ilyen kicsi kortól. Tűkön ülve vártuk a férjemmel, hogy kihirdessék, kikkel indítanak osztályt a következő tanévben. Reménykedtünk benne, hogy – az akkor még közvetlen a pandémiát követő időszakban – lesz azért lehetőségünk személyesen is megismerkedni a jelöltekkel.  Ugyanis 2020-ban illetve 2021-ben csupán néhány fotó, egy írott bemutatkozó anyag, illetve egy kérdezz-felelek jellegű hanganyag alapján kellett kitalálniuk a leendő elsősök szüleinek, hogy melyik névhez tartozó kézbe adják négy évre életük legnagyobb kincsét.

Végül az iskola tartott egy bemutatkozó napot. Így induló osztályonként 25 percben, megismerkedtünk a leendő elsősöket fogadó osztályfőnökökkel. A négy lehetséges jelölt közül számunkra egyikük magasan kiemelkedett. A „tuti befutó” minden szempontból ideálisnak tűnt; fiús anya, rengeteg tapasztalat, humor, játékos megközelítés… Bemutatkozáskor kiemelte, hogy milyen fontos számára a gyerekek átmozgatása óra közben a potenciális extra energiák levezetésére, ez különösen megragadta a figyelmünket. Nagyon elégedettek voltunk a döntésünkkel, és szinte remegett a térdem, amikor megérkezett az iskola levele arról, hogy végül is melyik osztályba jutott be Emil. Akkor azt gondoltuk, megütöttük a főnyereményt, ma már tudjuk, sokkal alaposabbnak kellett volna lennünk tanárválasztáskor.

Döcögős indulás után erős mélyrepülés

Nem indult könnyen a tanév. A fiunk nehezen vette, hogy a napjai szigorúbb rutinhoz kezdtek kötődni, és hogy a játékideje (tehát a legózás) jelentősen visszaesett. Túlbuzgó, aggódó anyaként alig vártam, hogy visszajelzést kapjak a gyerekről, így azonnal jelentkeztem, amint meghirdették az első fogadóórákat. Nem számítottam rá, hogy mi szakad majd a nyakamba. A tanárnő sóhajtozva fogadott, majd huszonöt percen keresztül csak negatívumokat sorolt a kisfiamról. Állítólag ő volt az egyedüli az osztályban, akinek a három hét alatt nem sikerült megértenie, hogy már nem az óvodában van. Nehezére esett betartani a számára még új szabályokat. Panaszkodott arra is, hogy Emil sokat iszik, aztán sokat megy ki pisilni, onnan pedig “elfelejt” visszajönni. Szóba került, hogy mennyit dúdol órán, hogy ha nem dúdol, akkor pedig rugdossa a pad lábát vagy beszélget a társaival. Tanára tudtomra hozta, hogy ugyan a fiam nem rossz, nem bánt senkit, de a fegyelmével mégis súlyos gondok vannak. Persze, hogy elsírtam magam. Megkérdeztem, hogy valami jót tud-e azért mondani Emilről, de erre ő csak elbámult a távolba a következő szülő után kutatva tekintetével. Éreztem, hogy a maga részéről lezártnak tekinti a fogadóórát, de azért rákérdeztem, hogy hogyan tudnánk segíteni a gyereknek és persze a tanárnőnek, hogy könnyebben menjenek a napok. Erre csak annyit mondott: beszélgessünk vele.

Ezt követően persze leültünk Emillel, megpróbáltuk egy hatéves szintjén átbeszélni vele a felmerült problémákat, úgy, hogy közben ne tudja, ne érezze, hogy a tanárnőtől hallottam ezt-azt. Persze kibukott belőle, hogy hiányzik neki az ovi, ő azt gondolta, hogy az iskolában is lehet majd játszani, és nagyon sokat unatkozik. Egyezséget kötöttünk, hogy miket nem csinálhat órán, kisebb kulacsot kapott, hogy ne legyen akkora probléma az ivásból, és úgy összességében innentől jobban odafigyeltünk arra, hogy az ovi-suli átállás könnyebb legyen számára.

(De)motiváló matricák

Minden erőfeszítésünk ellenére a következő fogadóóra még rosszabb híreket hozott. Már nemcsak az órát zavaró viselkedéséről volt szó, de arról is, hogy bizonyos feladatok teljes ellenállást váltanak ki belőle – ezt mi is tapasztaltuk otthon – és hogy nem elég, hogy csúnyán ír, de lassan is, és így sosem ér a feladatai végére. A tanító visszajelzései alapján tovább alakítottunk a napi rutinunkon. Emilt úszásra hordtuk, hogy rendszeres mozgás is legyen az életében. Extra, játékos írásgyakorlásba kezdtünk, beszereztünk egy nagy mágneses táblát otthonra, olyat, amiről letörölhető a filc, és a fejlesztőpedagógus javaslatára azon gyakorolta fiunk a nagy, lendületes mozdulatokat.

Éreztük azonban, hogy a téli szünetre Emil már teljesen frusztrálttá vált. Nem is akart beszélgetni az iskoláról, a füzeteibe írt értékelések pedig egyre rosszabb helyzetre utaltak. Egy idő után a lecke szónak már a hallatára is elképesztő dührohamot kapott. Azt hajtogatta, hogy semmi értelme leckét írnia, hiába érveltünk, hiába magyaráztunk, nála beakadt ez a lemez. Mikor sikerült jobban utánajárnunk, kiderült, hogy a tanító néni által bevezetett jutalomrendszerben ő áll leghátul, és neki van az osztályban a legkevesebb úgynevezett dicséretmatricája. A dicséretmatricák az elvégzett házi feladatok alapján jártak, amiket még az első óra előtt mindig ellenőrzött az osztályfőnök. Emil pont emiatt mindig nagyon sietett az iskolába, hogy a tanárnő biztosan meg tudja nézni a leckéjét, és így elnyerhesse a vágyott jutalompontokat. Egy idő után viszont ez is elmaradt, sőt már nem is akart suliba menni.

Amikor megkérdeztük, mi áll ennek a hátterében, nagy nehezen elárulta, hogy már nem kell sietnie, mert a tanító néni úgysem ad neki dicséretmatricát. Kérdeztük, hogy megmutatja-e a háziját – amit szinte minden nap együtt írtunk meg délutánonként, tehát tudtam, hogy készen volt – és mondta, hogy igen, de a tanító néni csak az írásháziját nézi meg, és ha abban bármi hibát talál, a matematikát és egyebeket már szóra sem méltatja (dicséretmatrica amúgy elvileg tantárgyanként járna). Itt már eléggé felbőszültünk, de nem akartunk konfrontálódni, így még jobban odafigyeltünk az írásra. A helyzet azonban nem változott, Emilt szinte semmilyen sikerélmény nem érte az iskolában. Az értékelések folyamatosan változtak, a magatartás és a szorgalom a legproblémásabb, azt követte az írás, és így tovább.

Tehetetlenség és dilemma

A tavaszi szünet előtt megérkezett az első beírásunk is. Egy egész füzetoldalnyi levelet kaptunk az osztályfőnöktől azzal kapcsolatban, hogy Emil a viselkedésével mennyire zavarja az osztály dinamikáját, és persze a tanárnőt a tanításban, és hogy ez így nem mehet tovább. Kétségbeesetten kértünk találkozót tőle, de amikor konkrétan rákérdeztünk, hogy mit tanácsol, illetve mit vár el tőlünk, esetleg javasolja-e, hogy alaposabban megvizsgáltassuk Emilt a nevelési tanácsadóban, akkor igazából nem mondott semmit. Két frázist mantrázott csupán felváltva; azt hogy beszélgessünk vele, és azt, hogy ő ebbe bele fog őrülni.

Úgy éreztük, megrekedtünk, nem tudtuk, hogy valójában mi lehet a probléma. Emil az óvó nénik kedvence volt, a fejlesztőpedagógusa minden alkalommal nagyon elégedett vele, kiemelkedő fejlődésről számolt be nála, a napközise – habár a gyerek csak alkalmanként maradt ott délutánonként – elképesztő szeretettel beszélt róla, és Emilen is láttuk, hogy egy húron pendülnek. A kisfiam úszni is jár, ott sincs rá panasz.

Nem állítom, hogy a gyerekem egy szent. Nem az. Tényleg küzdelembe kerül fenntartani a figyelmét, és értem azt is, hogy egy harminc fős osztályban a pedagógus nem szentelheti csupán egy gyereknek az idejét. De az, hogy néhány hét után a fiunk belekerült a “rossz gyerek dobozba”, és azóta se tud kitörni onnan a tanárnő szemében, ez nagyon fájó. Mi a férjemmel abszolút nyitottan és támogatóan álltunk az egészhez az elejétől kezdve, mindig léptünk, ha a tanítótól jelzés érkezett, hogy A, B vagy C dolog zavarja épp. Emil is igyekezett, tényleg, de miután semmilyen erőfeszítését nem értékelték, mintha feladta volna, és elfogadta volna, hogy ő a “fegyelmezetlen gyerek” az osztályban.

Tisztában vagyunk vele, hogy rettenetes helyzetben vannak a pedagógusok, hogy katasztrofális az oktatási rendszer, és nagyon nehéz éveket élnek. Hogy túlterheltek és alulfizetettek. Megértjük azt is, hogy ebben a helyzetben nyilván extra energiát igényel egy osztályfőnöktől, hogy a „zizegősebb” gyerekeket ügyesen lefoglalja. De azt egyszerűen nem tudjuk hova tenni, hogy csak az osztályfőnök van ennyire kiakadva a fiunk miatt. Mivel látjuk, hogy ez Emilre sincs jó hatással, erősen gondolkozunk azon, hogy osztályt… sőt lehet, hogy iskolát is váltunk. A dilemma hatalmas, mert Emilnek szuper kis összetartó baráti köre alakult ki szeptember óta, és a szívünk szakadna bele, ha ezt szét kellene rombolnunk csupán azért, mert úgy tűnik, az osztályfőnöknek egyszerűen nem szimpatikus a gyerekünk.