Abban mindannyian egyetértettek, hogy egyáltalán nem „kell” ajándékot venni vagy készíteni, csakis akkor, ha szívből jövő hálát érzünk és tényleg meg szeretnénk köszönni a munkájukat. Muszájból, vagy csak azért, mert a többiek is adnak, nincs értelme. A pedagógusok – legalábbis azok, akik cikkünk elkészítéséhez nagyban hozzájárultak válaszaikkal – azt mondják, alapvetően nem elvárás részükről, hogy meglepetésekkel halmozzák el őket a szülők és a gyerekek, de ha mégis megajándékozzák őket, annak nagyon tudnak örülni.
Ha az elhatározás megszületett, hogy idén nem telhet el az év vége a köszönet kifejezése nélkül, okozhat némi fejtörést, hogy mivel rukkoljunk elő az óvónőknek, tanítóknak, tanároknak. Nos, egybehangzóan megerősítették, amit eddig is sejtettünk: nem az a fontos, hogy a meglepetés drága legyen, legemlékezetesebb ajándékaik sem kerültek vagyonokba, mégis szeretettel gondolnak vissza azokra, akiktől kapták.
Fotó: Getty Images
A továbbadott ajándék is hasznos
Zita óvónőként dolgozik, és az elején kiemeli, hogy sosem számít az ajándékokra, ezért mindig nagyon örül annak, ha valaki külön fáradozik azért, hogy őt meglepje: „Nem is az ajándék a lényeg. A megemlékező szavaknak, egy kézzel írt képeslapnak is ugyanúgy tudok örülni, mint bármi másnak. A lényeg, hogy gondoltak rám, eszükbe jutottam, és ez nagyon jó érzés. Viszont sosem volt bennem egy fikarcnyi negatív érzés azok iránt, akik esetleg elfelejtették a pedagógusnapot vagy nem adtak semmit év végén, hiszen nem ezért teszem, amit teszek. Ha valaki úgy érzi, hogy külön ajándékot is érdemlek, az szívmelengető dolog, de nem feltétlenül veszem visszaigazolásnak. A legjobban azoknak az ajándékoknak örülök, amikről érzem, hogy szívből jönnek, tényleg nekem, a személyemnek szólnak, mert jól végzem a munkám.”
Bár sokan „tucatajándéknak” érzik, Zita szerint az édesség, a tea és a kávé sem rossz választás, és valójában azt sem kell zokon vennie a szülőknek, ha a pedagógusok továbbajándékozzák, amivel eredetileg nekik kedveskedtek: „Ha sokat kapok belőlük, akkor továbbadom másoknak, de ez is nagyon hasznos. Van egy gyüjtődobozom, amibe elrakom az olyan apró ajándékokat, amiket épp nem tudok hasznosítani, és alkalomadtán másnak oda tudom adni. Ezek az ajándékok is mindig jól jönnek!”
Ez a kéznyomatás szatyor is Zita egyik személyes kedvence (Fotó: magánarchívum)
Nevetve teszi hozzá, hogy fiatalabb korában nem tudta igazán értékelni a képkereteket, de mióta családja van és megszülettek a gyerekek, sosem elég belőlük. Így ezeket például soha nem ajándékozza tovább. A gyertyákat és az otthonillatosítokat viszont másoknak szokta adni, aminek igen egyszerű oka van, mégpedig az, hogy nem bírja az illatukat. Azt mondja, gyerekfényképeket nem nagyon kapott eddig, a férje viszont, aki tanárként dolgozik és többször volt már osztályfőnök, igen: ezek általában csak kallódnak. „A gyerekrajzok, amiket több mint tíz éve kaptam, nem rég kerültek selejtezésre, mert már nem tudom őket tárolni. Ha a rajz nem is, a készítőik mindenképp megmaradnak emlékként.”
Aminek eddig talán a legeslegjobban örült, az egy porcelán készlet, gyönyörű, kézzel festett virágmintával: „Két kistányérból és füles müzlistálból áll. Nagyon tetszett, ráadásul éppen abban az időszakban költöztünk össze a férjemmel, így nagyon jól is jött. Bár az évek alatt több helyen megrepedt, még mindig emlékszem, mikor, hol és kitől kaptam.
A másik, ami nagyon kedves a szívemnek, egy végtelenül egyszerű agyag angyalka, amit egy testverpártól kaptam az anyukájuk közreműködésével. Rá volt írva, hogy köszönjük azt a sok törődést, amit tőled kaptunk. Az ilyen jellegű, kifejező ajándékok nagyon fel tudnak tölteni!
Ez az angyalka minden évben előkerül karácsonykor, és hatalmas melegséggel önti el a szívemet. Van ezen kívül egy szívecskés bögrém, ami hiába a sokadik, amit ajándékba kaptam, azonnal az egyik kedvencem lett, ahogy megkaptam.”
Volt olyan ajándék, amit visszaadott
Éva (nekem még felnőttként is inkább Éva néni, mert általános iskolában ő volt a szeretett osztályfőnököm) hosszú időt töltött a pályán, és szívesen emlékszik vissza a kezdetekre: „Egészen a rendszerváltásig szekérderéknyi virágcsokorral mentünk haza pedagógusnapon és az év végi ünnepségek után. Azon viccelődtünk a kollégákkal, hogy vajon kinek a csokra nagyobb, azé, akit szeretnek a gyerekek, vagy akitől rettegnek? Otthon kádban úsztattam meg a virágokat, szétválogattam őket aszerint, melyikek szeretik egymást vázában, majd a csokrokból kötöttem és ajándékoztam kedves idős szomszéd néniknek is, így lett teljes az ünnep.”
Egyszer egy szép csokor kibontásakor igen kellemetlen meglepetés ért: a csomagoláson belül egy ékszeres dobozban értékes gyűrű volt rákötve a virágra. Egy nagyon bukásra álló gyerek szülei küldték. Kínos volt felkeresnem őket és becsöngetni, hogy köszönöm szépen, de ezt én nem kérem.
A vágott és cserepes virágok mellett pohárkészletek, vázák és fali díszek is kerültek a csomagokba, ezek azonban Éva szerint ugyanolyan „veszélyesek”, mint a magánéletben: nem biztos, hogy a megajándékozott ízlésének megfelel, és nem a sokadik fölösleges csetresz lesz a
háztartásában. Nem rejti véka alá, hogy vele is megesett, hogy a kollégákkal a nap végén csereberéltek, aminek egyáltalán nem a hálátlanság volt a mozgatórugója, hanem sokkal inkább az, hogy semmi ne menjen kárba. Éva például így tett szert élete első turmixgépére egy pár mutatós fagyis tálkáért cserébe.
„A rendszerváltáskor, mintha ollóval vágták volna el ezt a szokást: megszűntek a virágok és a pedagógusnap, nőnap. Csak az év végi, valamint a ballagási búcsúajándékok maradtak, azok viszont az évek múlásával, egyre személyesebbé, ötletesebbé váltak. Valószínűleg azért, mert a szülők egyre inkább partnerekké váltak, s ezáltal jobban megismertek minket” – mondja Éva, hozzátéve, hogy az ajándék, aminek bármikor örül, az személyes, érződik rajta, hogy neki szól, gondolat, ötlet van benne.
Fotó: Getty Images
Így lett egyik nagy kedvence például egy csendéletet ábrázoló fotó, amit azért kereteztetett be a tanítványa, mert őszintén megdicsérte. Ez azóta is az otthona dísze. Ugyanígy nagy becsben tartja azt a kézműves, kissé csálé kerámia sótartót, amit egyik diákja egy szakkörön készített neki. Kedves még a szívének egy lepkés nyaklánc és kitűző, amik szintén saját alkotások.
„Sok kamasz utál érzelmet nyilvánítani, odaállni a tanár elé köszönetet nyilvánítani, ez természetes. Ezért lehet szerepe a szülői közösségnek, hogy összefogja a gyerekeket és az osztály nevében köszöntik a tanárokat, Tele az emlékes komódfiókom képeslapokkal, rajzos, festett levelekkel, amelyeken kis versek, szövegek szólnak rólam, rólunk, komolyan, kedvesen és tréfásan is. Egy ilyen egy szál virág keretében, az osztály megtisztelő figyelme előtt odaadva megszépíti a napot, melegséggel tölti el az ember szívét jó időre” – sorolja az egykor felsősöket tanító Éva.
Az iskolájában pedagógusnapra a szülői munkaközösség az utóbbi években egy kis nyugalmat ajándékozott nekik: „Megszervezték, és nagyon szépen megterített asztalokkal vártak minket a tanáriban egy közös reggelire, így köszöntöttek. Amíg mi bent beszélgettünk, lazítottunk a finomságokat fogyasztva, a szülők vigyáztak a gyerekekre az osztályokban, folyosókon. Nagy iskola lévén persze az ügyeletes tanárok is jelen voltak egymást váltva a szinteken.
„Aminek nem örültem soha: ötlettelen, személytelen vagy túl drága ajándék, ami nem rólam és a gyerekről szólt. Az egyik legkínosabb az ajándékutalvány, ami mégiscsak pénz. Aminek igazán örültem, az az, amiről kiderült, ismernek (vagy utánajártak) hogy mit szeretek, és ez valahogy megjelent egy kézzel készített ajándékban, pár kedves, őszinte szó, vers kíséretében. Ezek a mai napig örömmel töltenek el amikor használom, vagy csak a szemem elé kerülnek emlékezésre késztetve” – teszi hozzá zárásképp.
Szerenád és szülinap, ami megríkatta a tesitanárt
A középiskolai tanárok nevében szintén egykori osztályfőnököm, Gyuri osztotta meg a legklasszabb ajándékos sztorikat. Egyáltalán nem azért, hogy hazabeszéljen, mégis azt mondja, a pedagógusok megérdemelnék a köszönetet és az elismerést, ám sietve hozzáteszi, hogy ezt nem feltétlenül tárgyakkal kell kifejezni, hiszen egy szívből jövő „Köszönjük!” értékesebb a kézzel fogható dolgoknál.
Ahogy Éva, ő is úgy gondolja, hogy az utóbbi 15-20 évben különösen elsikkadt a pedagógusnap, pedig amikor pályakezdőként tanított, komoly ünnepségeket szerveztek és a kiemelkedően dolgozó tanároknak jutalmat is osztottak ebből az alkalomból. „Ezeken az ünnepségeken sem a konkrét tárgyak voltak a fontosak, hanem az, hogy megbecsülik és értékelik a munkánkat. A mai napig igaz, hogy sokkal mélyebb nyomot hagytak bennem azok a szülők és gyerekek, akik őszinte hálával mondtak nekem köszönetet, anélkül, hogy bármilyen ajándékot adtak volna a szép és jelentőségteljes szavak mellé” – idézi vissza Gyuri, aki korábban testnevelő tanárként hozta mozgásba a kamaszokat.
A pályán töltött 46 év alatt 8-szor volt osztályfőnök, így túlzás nélkül mondhatjuk, hogy tengernyi diák útját egyengette az érettségiig. Számára ez az igazán emlékezetes, és nem az, hogy mindezért kitől és milyen ajándékot kapott. A személyre szóló, kimondottan neki címzett meglepetések persze örökre beírták magukat a szívébe, ezeket soha nem fogja elfelejteni és megválni sem szeretne egyiktől sem.
Fotó: Getty Images
„Volt egy lánycsapat, amelyiknek nem az osztályfőnöke, hanem csak testnevelő tanára voltam, de így is igazán jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Egyik alkalommal, amikor sokadszor adtam ki nekik erősítő gyakorlatokat, nekem szegezték a kérdést, hogy mégis miért kell nekik ebből ilyen mennyiséget végezni. Jobb ötlet híján azt válaszoltam nekik, hogy azért, hogy majd 40 éves koruk után is megforduljanak utánuk a férfiak. Jó pár évvel később, az egyik osztálytalálkozón aztán a kezembe adtak egy oklevelet, amit azért kaptam, mert (szerintük) nekem is részem van abban, hogy tényleg utánuk fordulnak a férfiak 40 felett” – emeli ki Gyuri a legemlékezetesebb meglepetések közül, de a sor még korántsem ér itt véget!
Amiket mindig is nagyra értékelt, azok a kimondottan neki készített, vicces feliratokkal ellátott pólók: igaz, hogy az évek során 30-40 darab is összegyűlt ezekből, egyszerűen nem tudott rájuk unni.
Van közöttük jó pár olyan, amin osztálykép szerepel, de akadnak olyanok is, amikre egy-egy csapathoz kapcsolódó aranyköpés, gyakori szójárás került. Nagy kedvencem, amelyiken az áll, hogy Testépítő vagyok, csak még nem fejeztem be, illetve az, amire azt írták, Amíg ez a póló rajtam van, én vagyok a főnök.
– sorolja az emlékeit Gyuri, akinek a puszta „leltár” is mosolyt csal az arcára.
Soha nem fogja elfelejteni azt a szerenádot sem, amit 38 meglett kamasz adott az ablaka alatt: „Olyan gyönyörűen énekeltek népdalokat, hogy velem együtt a többi lakó is kijött az erkélyre, a végén pedig az egész ház a könnyeit törölgette a meghatódottságtól.” És a 70. születésnapjára is olyan meglepetést kapott egy volt osztályától, amire álmában sem számított: „Csak egy szimpla vacsorameghívásnak tűnt az invitálás, ami miatt elmentem a kiválasztott étterembe, ahol aztán több mint húsz régi diákom fogadott. Azért gyűltek össze, hogy felköszöntsenek ezen a kerek évfordulón, amitől egyszerűen szóhoz sem jutottam, csak bőgtem, mint egy taknyos kölyök.”
Nyitókép: Getty Images
Kapcsolódó cikkek
