„Valami nincs rendben. Ez volt az első gondolatom, amikor 2022. május 11-én, szerdán felébredtem. A hányinger hulláma söpört végig rajtam, ahogy felkeltem az ágyból. Majdnem összegörnyedtem a bénító alhasi fájdalomtól” – kezdi történetét Sophia Alexandra Hall a Huffpost portálon megjelent írásában.
Hall elmesélte, hogy hetekig késett a menstruációja, ami nem volt teljesen szokatlan, mert a stressz mindig hatással volt a ciklusára. Sok volt a munkája, és erős gyógyszert kapott az újonnan diagnosztizált rheumatoid arthritisére, és arra gondolt, hogy ezek lehettek hatással a menstruációjára.
De az alhasi fájdalma más volt, mint a menstruációja során megszokott tompa fájdalom. „Leülve a vécére alvadt, sötét, nyúlós káosz szivárgott belőlem. Később megtanultam olyan szavakat rendelni a testemet elhagyó káoszhoz, mint »szövet«, »vérrögök«, és »gesztációs zsák«.”
Összegömbölyödve feküdt, és a fájdalomtól a látása is elhomályosult, amikor a munkahelyi vezetőjének megpróbált írni, hogy nem tud dolgozni menni, mert gyomorrontása van.
„De ez nem gyomorrontás volt, és nem is egy nagyon megkésett menstruáció. Vetélés volt.”
Hall elmeséli, hogy visszatekintve voltak jelei annak, hogy terhes volt, mint például az émelygés, a hangulatingadozások, vagy hogy elment az étvágya, de ezeket figyelmen kívül hagyta. A párjával mindig vigyáztak, szexuálisan tudatosak voltak, ezért volt felfoghatatlan számára a gondolata annak, hogy terhes lehet.
A görcsök öt nap elteltével sem szűntek meg, és miután a segélyhívót felhívta, azt tanácsolták neki, hogy a lehető leghamarabb menjen be a kórházba. A kórházban infúzióra kötötték, és fájdalomcsillapítókat kapott, majd 13 óra várakozás után egy nőgyógyász doktornő bevezette egy rendelőbe – a barátjának dolgozni kellett menni, így ekkor már egyedül volt a kórházban.
„Az a pillanat, amikor kimondta a szavakat: »Vetélésed volt«, örökre velem marad. Az emberek szokták mondani a hasonló pillanatokról, hogy »megállt az idő«, de én addig nem értettem igazán, ez mit jelent. Emlékszem a papírzsebkendős doboz színére, amit felém nyújtott, a szoba szagára, az egyenetlen függönyökre, és a fémes ízre a számban. Mintha valaki megnyomott volna egy szünet gombot.”
„Aztán egyszer csak valaki rányomott a »lejátszás« gombra, és azt mondták, hogy mehetek. Rossz érzés volt majdnem 13 óra után egyedül kisétálni a kórházból. Azt várták tőlem, hogy visszatérjek a mindennapi életbe, és éljek együtt azzal a ténnyel, hogy terhes lettem anélkül, hogy tudtam volna róla. És most már nem voltam az.”
Üzent a barátjának, és elmondta neki, hogy elvetélt. Az aggódó kérdésére, hogy „Hogy érzed magad?”, nem tudott mit válaszolni.
Másnap visszament dolgozni, és úgy akart tenni, mintha az elmúlt napok meg sem történtek volna. „Tompának és üresnek éreztem magam. A következő hónapokban azzal a kérdéssel küzdöttem: »Hogyan gyászolsz olyasmit, aminek a létezését soha nem volt lehetőséged elismerni?«.”
Hall felidézi, hogy arról mindenkinek megvolt a véleménye, hogy hogyan kellene éreznie magát. „De azt is hamar megtanultam, hogy nem feltétlen érzek úgy, ahogy várják tőlem. Valójában akkor nem éreztem semmit.”
Az egyik érzés, ami aztán jelentkezett, és nem volt rá felkészülve, a bűntudat volt. Magát okolta, és nem értette, mit csinált rosszul.
Ezután egy, az ízületi gyulladásával kapcsolatos vizsgálaton az orvosa megkérdezte, hogy van, és elmesélte neki a történetét. „Miután meghallgatott, együtt érzett velem, és átnyújtott egy doboz zsebkendőt, az orvosom elmondta azt, amit bárcsak kezdetektől tudtam volna, amit bárcsak megtanítottak volna az iskolában. »A legtöbb vetélés azért következik be, mert a magzat nem a várt módon fejlődik« – mondta.”
„Annak a megértése, hogy ami történt, az valójában nem az én hibám volt, megváltoztatta azt, ahogy elkezdtem felfogni a tapasztalataimat és azt, hogy miként határoztam meg a veszteséget. Csak nagyjából nyolc héttel a vetélésemet követően tudtam sírni, nagyon sírtam a veszteség miatt, amit éreztem. Még ha nem is tudtam meghatározni, hogy mit is vesztettem el, végre teret engedtem a szomorúságnak. A gyászfolyamat során a párom végig velem volt, és biztatott, hogy nyíltan beszéljek vele az érzésekről.”
Hall felhívja a figyelmet arra, hogy az általa tapasztaltak valószínűleg nem olyan ritkák, mint gondolnánk. Az ismert terhességek körülbelül 10-20 százaléka vetéléssel végződik, de nagy esély van rá, hogy ez a szám magasabb, figyelembe véve őt és a hozzá hasonlókat is. Ha a terhesség nagyon korai szakaszában történik, mielőtt fény derülne a terhességre, a vetélés összetéveszthető egy erős menstruációval.
A szerző elmeséli, hogy számára segített az is, hogy elolvasta mások történetét, akik vetélést éltek át.
„Mint bármely traumán, a vetélésemen sem látom, hogy »túlleszek« rajta, sem most, sem a jövőben. Nem léptem tovább, és néha a legapróbb dolgok is arra a májusi hétre emlékeztetnek. Néha sírok, ha rágondolok. De néha arra gondolok, hogy mennyire erős vagyok, hogy mennyire erősek vagyunk mindannyian, akik túléltük ezt az élményt.”
Az eredeti írás forrása: huffpost.com
A nyitókép illusztráció. Nyitókép forrása: Getty Images
Kapcsolódó cikkek
