Amikor a fiatal pénztáros megkérdezte, hány éves az imádni való unokám, megdöbbentő volt. Tekintve, hogy az imádni való unokám valójában az újszülött kisfiam volt… És nem ez volt az első eset – meséli egy ötvenes édesanya, Lisa Manheim a mother.ly oldalon.
Emlékszem, amikor ez történt három óra alvás után szaladtam le a boltba. A szemem alatti táskák kedvesen kidudorodtak, még mindig puffadt voltam a terhességtől, a smink pedig a Covid előtti távoli emlék volt. De ez a megjegyzés megzavarta az elhatározásomat, hogy formába hozzam magam, és jobban odafigyeljek a megjelenésemre, újra az legyek, mint voltam, amikor a babánk csak egy ötletkezdemény volt két évvel korábban.
A férjemmel, Jeffel nemrég veszítettük el tízéves fiunkat, Emmetet egy ritka betegség következtében. Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk még egy gyereket vállalni. Ekkor mindketten majdnem negyvennyolc évesek voltunk. Gondosan mérlegeltük a negyvenes éveink végén járó baba előnyeit és hátrányait.
Előny: Nem voltunk kezdő szülők, és úgy éreztük, hogy idősebb korunk miatt a „babaszakasz” kevésbé lesz félelmetes, mint az első körben.
Hátrány: A gyermekünk barátainak szülei jó tíz-húsz évvel fiatalabbak lennének nálunk. A mérföldkövek (például ballagás, érettségi és főiskola) a 60-as éveinkben történnének. De kétségbeesetten szerettük volna betölteni azt a tátongó űrt, amelyet egyetlen gyermekünk hagyott maga után. Még nem tudtam leszámolni azzal, hogy anya legyek.
Szerencsére ott a tudomány, Isten, és nagyszerű orvosok, akik pozitív kilátásokkal kecsegtettek, és élvonalbeli technikákkal rendelkeznek… Családunk és barátaink összegyűltek körülöttünk és megesküdtek, hogy támogatnak minket, hiszen tudták a szívszorító okot, amiért annyira vágytunk egy babára. És sikerült! A terhességem probléma nélkül haladt, és Oz tavaly, hálaadás másnapján megszületett. Hálásak voltunk érte.
Jeff és én elköteleztük magunkat egy alapos beszélgetés során, hogy mindent megteszünk, hogy fizikailag egészségesek maradjunk. És mivel Jeff kilenc hónapig nem hordozott és nem táplált emberi lényt a testében, neki könnyebb volt. Soha nem nézett ki jobban. Most, egy évvel a szülés után leadtam azt a sok-sok kilót, ami a terhesség során rám rakódott. Néhány héttel ezelőtt még arra is lehetőségem volt, hogy alkalmi ruhát és csillogó magas sarkút viseljek egy bulin. Elég magabiztosnak éreztem magam, több mint egy év után először ahhoz, hogy felrakjak egy Jeffről és rólam készült képet a Facebookra – egy olyan képet, amelyen nem aggódtam a kamera szöge miatt. A kényelem, amit a saját bőrömben éreztem, felszabadított.
Még mindig bennem volt az előző este bizsergése, amikor másnap reggel elvittem Ozt úszásórára. Általában a medence Jeff birodalma, de neki akkor valami dolga volt. Szóval Oz és én mentünk. Buborékokat fújtunk, nevettünk, rugdostunk és fröcsögtünk, mígnem az úszótanár – egy hetven év körüli oktató – Ozra nézett, és vidáman felkiáltott: „Ússz a nagyihoz!”Basszus. Mindenki elhallgatott. Még a csecsemők is abbahagyták a sírást, legalábbis úgy éreztem. A mellettem lévő apára néztem – lélegzetvisszafojtva, tágra nyílt szemekkel várta a következő lépésemet. Megköszörültem a torkom. – Tulajdonképpen az anyja vagyok – mondtam ki, és próbáltam könnyed lenni, de úgy éreztem, hogy elsüllyedek.
Technikailag nagymama lehetnék. Bár ez változóban van; a tavalyi babák több mint felét 30-39 év közötti nők hozták világra. Mégis… míg előző este a legmagabiztosabbnak éreztem magam, másnap ennek már nyoma sem volt. Az úszótanfolyam többi része homályosan telt, és esküszöm, Oz is érezte a változást. Nyűgös lett, és semmilyen élénk színű labda vagy varázsbuborék nem tudta elterelni a figyelmét. Mindketten megkönnyebbültünk, amikor kimenekülhettünk a medencéből. Intellektuálisan tudom, hogy nem kéne zavarba jönnöm, de nehéz elvetni a több évtizedes berögzülést, ami azt diktálja, hogyan kell kinéznünk. Lelkesen támogatok mindent, ami gátolja az öregedést: havonta festem a hajam, éjszakára bekenem drága krémekkel az arcom, és még a Botoxon is gondolkodtam egyszer-kétszer. A hiúság gyakran felülmúlja az értelmet…
Tisztában vagyok vele, hogy az életkor valójában nem számít abban, hogy ki vagyok, különösen a gyermekem szempontjából. Azonban úgy gondolom, hogy társadalmunk jobban járna azzal, ha az idősebb nők is vállalnának gyermeket. Az orvosom egyébként azt mondta, hogy egyre többen vagyunk, akik ötvenhez közeledve gyermeket vállalunk, miközben egyre csökken a huszonévesek gyerekvállalása. Tehát ha csak egy pillanatra is felmerül a kérdés, hogy aki előttünk áll, az vajon anya vagy nagymama, feltételezzük az előbbit! Ha tévedünk, legfeljebb a nagymama kiugrik a bőréből. Ha pedig eltaláljuk, akkor nem növeltük azt az érzelmi feszültséget, amelyet sok idősebb anya már amúgy is érez.
Mert a legtöbb idősebb anyuka hosszú, gyötrelmes utat járt be, hogy dédelgethesse azt a kis csodát, és egy nem szándékos, mégis érzéketlen megjegyzés fájdalmas emlékeket hívhat elő. Ha az én életem úgy alakult volna, ahogy elterveztem, lenne egy tizennégy éves fiam, akit soha senki nem tévesztene össze a saját anyámmal. De amikor az emberek terveznek, Isten csak mosolyog, igaz? Szóval újratervezünk, és talán valami szép is kialakul belőle.
Igen, vannak ráncaim, és hát ott az évtizedes gravitációs energia… De van bölcsességem is. Átmentem a tűzön, és mindent elvesztettem, de valahogy mégis felszínre hoztam a legdrágább kincset. Az arcomon lévő vonalak a múlt térképét rajzolják ki, a történetem tanúi. Azé a történeté, amely hordoz fájdalmat, de legalább annyi örömet is.
Elég fiatal vagyok Ozhoz. Együtt játszunk a padlón, és hintaszékben olvasunk könyveket. Éjszaka ébren maradok, ha beteg, játszóterekre, zeneórákra viszem majd. Néhány év múlva megtanítom őt teniszezni, Jeffel pedig túráznak majd. Fergeteges születésnapi bulikat rendezünk majd zenével, tortával és arcfestéssel. Menő szülők leszünk, korunktól függetlenül.
Címlapképünk illusztráció.
Kapcsolódó cikkek
