Miért vállal babát valaki ennyi idősen? – kérdezhetik, akár joggal. Az én válaszom egyszerű: azért, mert a természet alkalmasnak talált arra, hogy anya legyek, és nekem több okom volt arra, hogy vállaljam ennek a feladatnak a szépségét, mint amennyi arra, hogy a hátrányai miatt lemondjak róla. Mert nem tagadom, azért vannak hátrányai. De semmilyen hátrány nem mérhető ahhoz az értékhez, hogy életet adhattam.
Minden azzal kezdődött, hogy szerelmes lettem. Túl a negyvenen. Vagyis – mint oly sokan – nem azért szültem negyven felett, mert ezt tartanám ideálisnak, sem azért, mert karrierista vagyok vagy hedonista, aki eddig kényelmesen akart élni. Nem azért, mert így terveztem, hanem mert így sikerült. Negyvenen túl lettem annyira szerelmes, hogy azt éreztem, boldog volnék, ha gyermekkel is megajándékozhatnám a szerelmemet.
- Kapcsolódó: Anyaság különböző életkorokban
Ezen kívül értéknek tartom az életet, a gyermeket – a legnagyobb értéknek, a legnagyobb kalandnak, ami elérhető. Koránt sem a legjobb vagy legkényelmesebb útnak, hiszen tudom, milyen gyereket nevelni (van már egy): pokoli nehéz. Én is irigykedve nézem olykor gyermektelen ismerőseimet, akik azt sem tudják, mihez kezdjenek a sok idejükkel egy hétvégén (innen nézve legalábbis), akik körül csend van, ha akarják, akik bármikor leülhetnek nyugodtan dolgozni, lefekhetnek egy félórácskára vagy legalább egy kávét megihatnak anélkül, hogy valaki a fejük felett ugrálna, egy másik valaki meg a lábukat rángatná. Szóval a gyerekes lét egyáltalán nem kényelmes, és nagyon sok olyan élvezet van, aminek a szabad gyakorlásáról nagyrészt le kell mondani miatta.
De ha mérlegre teszem ezeket, mégis azt érzem, hogy eljuthatnék még sok hétvégi programra, sok nagyszerű utazásra, ehetnék még sok jó ételt jobbnál jobb éttermekben, mert szingliként lenne rá pénzem, de mindezek az örömök egyszerűen nem érnek fel annál, mint látni egy pici gyereket felnőni – és nem is annyira izgalmasak. Kiszámíthatóan jók – persze megértem, ha valakit ez a nyugalom tesz boldoggá.
És még egy dolog: mi nem AKARTUNK gyereket, csupán azt mondtuk, ha jönni akar, örömmel fogadjuk. Vagyis a sorsra bíztuk. És a sors (a biológia?) úgy döntött, hogy alkalmasak vagyunk szülőnek. Spontán estem teherbe, mindenféle stimuláció vagy beavatkozás nélkül, pár hónap után – úgy gondolom, ennél több megerősítés nem kell.
- Kapcsolódó: Mit jelent a magas kockázatú terhesség?
Persze igaza van annak, aki azon sajnálkozik, hogy a gyerekemnek így majd idős szülei lesznek. És buzgón kiszámolja, hány éves leszek a ballagásánál, meg az esküvőjén és hasonlók. Megmondom: sok. De én inkább nem számolom ki, hiszen ezen úgysem tudok változtatni. Akik szerint ez felelőtlenség, az gondoljon bele: itt nem a közül lehetett választani, hogy a fiamnak fiatal vagy idős szülei lesznek-e, hanem hogy idős szülei lesznek vagy semmilyen. Vagy idős szülei vannak, vagy meg sem születik – hiszen az időt visszaforgatni már nem tudom. Én pedig úgy gondoltam, a legnagyobb dolog az, hogy életet tudok adni neki. Igen, én is sajnálom, hogy az unokáim nevelésében már nagy eséllyel nem, vagy nem sokáig tudok részt venni. De ezen változtatni már nem állt hatalmamban.
Jó, de mi van, ha nem tudod majd felnevelni – kérdik. Hát, végül is negyvenöt vagyok és nem hetvenöt… Egyébként pedig az sem biztos, hogy mindkét szülőjével nő fel, akiknek huszonévesek a felmenői – történhet egy válás, történhet egy tragédia velük is – igen, tudom, az esély nő a kor előrehaladtával.
Hogy milyen volt a terhesség? Egész jó. Nem mondom, hogy minden része egy leányálom, de ennek nem sok köze volt az életkoromhoz. Alapvetően egy aggódó alkat vagyok, hiszen tény, hogy amíg nem látod, hogy mindene megvan, és mindene rendben van a gyerekednek, sőt, nem lesz hároméves, hogy lásd, hogy szabályosan fejlődik, addig nincs 100%-os bizonyosság, szűrések ide vagy oda. Mindent nem tudnak szűrni, és hát aggódunk vagy sem, a statisztika alapján mindig lesz, akinél bekövetkezik az, amitől mindenki fél.
A babák elsöprő része azért egészséges hál istennek, és ez így lett az én babámmal is. Egyébként az elsőnél ugyanígy aggódtam, pedig akkor még csak a harmincötön voltam túl… és speciel a korral összefüggő kromoszóma-rendellenességeket még egészen jól előrejelzi a tudomány.
Amúgy a nőgyógyászom azt mondta, hogy “önnek fiatal szervezete van”, vagyis nem annyira a naptárat érdemes nézni, mint inkább az illető fizikális és lelkiállapotát. Ugyanakkor nem állítom, hogy mindegy, milyen korban szülünk. Aki meg tudja tervezni, én azt javasolnám, tegye korábbra, ne húzza a dolgot, hiszen láthatjuk magunk körül, milyen sokan küzdenek a teherbe eséssel.
A másik érvem az, amit saját tapasztalatom erősített meg: nem ugyanúgy bírja azért az ember sem a nagy pocakot, sem az első év nem alvását, sem a baba emelgetését negyvenesen, mint harmincas korában. Én legalábbis fáradtabbnak, nyúzottabbnak érzem magam, de azért nagyon is büszke vagyok a gyerekeimre, akik közül a második már tényleg olyan ajándéka a sorsnak, amire már nem számítottam.
- Kapcsolódó: Sztárok, akik 40 felett szültek
Az életben nem lehet mindent megtervezni óramű-pontossággal. Az nem úgy van, hogy az ember elhatározza, hogy ennyi és ennyi évesen lesz anya, és akkor úgy is alakul. Lehet, hogy a kapcsolatai nem úgy alakulnak. Lehet, hogy nincs is kapcsolata. Lehet, hogy a párja nem akar gyereket, vagy nem akkor. Lehet, hogy nem jön össze a baba. Úgyhogy az időzítés csak a gyorsan ítélkezők fejében olyan egyszerű kérdés.
Kapcsolódó cikkek
