Ahogy írja, a történtek óta eltelt már egy év is, de ez az egész annyira megváltoztatta az életét, hogy szüksége van még pár évre ahhoz, hogy sikerüljön feldolgoznia a rengeteg traumát.
Olvasónknak a második gyermeke született akkor, egy nyugat-magyarországi kórházban szült, amiről azt írta, nagyon szép mind kívül és belül, és oktatókórházként is működik.
Az első szülés is elég horrorisztikus volt számomra, de sosem gondoltam, hogy ennél százszor rosszabb lesz a második.
A terhességem 36. hetében befektettek a kórházba magas vérnyomás miatt. Már ekkor világos lett számomra, hogy mennyire nem foglalkoznak az emberrel – a vérnyomásom magamnak mértem. A jeles napon reggel 6 órakor indultunk el a férjemmel a kórházba, ekkor 5 perces fájásaim voltak. Ahogy felértünk lifttel a szülészetre, egy fájás közepette görnyedten a falba kapaszkodtam, amikor egy nővér odakiabált nekünk, hogy: “mit akarunk itt“. Válaszoltam, hogy szerintem szülni fogunk, mint azt látja – ezután gyorsan be is kerültem a szülőszobába.
A fájásaim szépen erősödtek, és tágultam is, ahogy kell. Nagyon fájt a fejem, ezért kértem, hogy mérjék meg a vérnyomásomat – magas volt, így kaptam egy gyógyszert a nyelvem alá. Orvos csak fél 9 körül látott – ekkor már tolófájásaim voltak. Bejött hozzám egy rezidens doktornő, aki azt mondta, még ne nyomjak, mert a baba még nincs lent eléggé.
Ezután felfektettek az ágyra, és megérkezett az ügyeletes orvos is. A szülésznő azt mondta, ha ügyes vagyok, már nagyon hamar meglesz a babám. Nyomhatok, ha jön a fájás. Jött a fájás és én nyomtam is – de a doktor úr úgy a hasamba könyökölt, hogy azt hittem, rögtön megfulladok. Ezt még két hatalmas könyöklés követte. Az első szülésemnél is könyököltek, de az ehhez képest piskóta volt.
Majd hirtelen mindenki elkezdett kapkodni. Nem értettem mi történik, és a szülésznő elmondta, hogy meg fognak császározni, mert a kicsi szívverése lelassult. (Ekkor 9 óra volt.) A következő pillanatban már meztelen voltam, és futottak velem a műtő felé, ketten a hónom alatt, ketten a lábamnál fogtak. Nagy nehezen felmásztam az asztalra, és már aludtam is. A fiam 9 óra 6 perckor már kint is volt, szerencsére makkegészségesen.
Amikor magamhoz tértem, egy folyosón toltak át, ahol a férjem állt – a telefonján mutatta a fiúnkat, hogy pont úgy néz ki, mint a nagytesója. Ezután megint filmszakadásom volt. A következő kép, hogy egy liftben vagyok, a rezidens doktornő áll mellettem, aki elmondta, hogy sajnos komplikációk adódtak és eltávolították a méhemet, most pedig az intenzív osztályra visznek, ahol vért és oxigént kapok.
Az intenzíven mindenki nagyon kedves volt velem. De nővérhívóval nem találkoztam. Fel nem kelhettem – nem mintha egyáltalán mozdulni tudtam volna. Majd két nap után végre felvittek a nőgyógyászatra. Azt gondoltam most már rendben lesz minden…
Szombat volt. Elkezdtem sétálgatni, hogy erősödjek. A katéter kivették, de a hasi drain még maradt.
Az ügyeletes orvos, akinél az első babámat szültem, bejött hozzám gratulálni. Megköszöntem, ő pedig azt mondta: “Persze a babához is, de első sorban ahhoz, hogy most itt ül és beszélgetünk.” Elmondta, hogy hatalmas szerencsém van, mert az utolsó előtti pillanatban reagált a szervezetem, és így maradtam életben – majdnem elvéreztem a műtőasztalon. Hozzátette, hogy ő nem is érti, hogyan történhetett mindez egy második szülésnél.
Este 6 órakor volt a nővérek műszakváltása. Egy idősebb hölgy jött be hozzám, hogy rendbe tegyen. A betétemet kivette alólam, és undorral közölte, hogy mennyire büdös. Ezután zuhanyozni mentem, amíg a másik nővér lehúzta az ágyneműmet. Az idősebb hölgy a kezembe nyomott egy tiszta kórházi hálóinget, és megjegyezte, hogy “ez nem éppen a maga mérete, de nincs nagyobb“. Visszafeküdtem, de sajnos a hasam vérzett – emiatt a hölgy ismételten ingerült lett. “De jó, most összevérezte az ágyat, kezdhetjük elölről.” Nagyon rosszul eset minden szava, ilyen kiszolgáltatott helyzetben még sohasem voltam.
Végre a kezembe foghattam a kisbabámat, és mellre is rakták – amit a nővérek sajnos csak fekve és oldalra fordulva ismernek. (Egy nagy hasi műtét után 6 hétig nem szabadna oldalra feküdni.) De én a kicsit néztem, hogy neki jó legyen. Majd bepisiltem, annyira fájt az oldalt fekvés, és a babám nagyon rugdosott is, mert éhes volt, és mindig a sebemet találta el.
Irigykedve néztem a szobatársam, akinek spontán szülése volt előző nap és hozzám képest “pattogni tudott“.
Este szóltam a csecsemős nővérnek, hogy szerintem a fiam besárgult. Kék fény alá tették.
Vasárnap sokkal rosszabbul éreztem magam, mint az előző napokon. A hasamból kikerült a cső – ezt nagyon vártam, mert azt reméltem, így könnyebb lesz mozognom. Nem így történt. Nagyon nehezen ment minden. A betétemet óránként cseréltem, annyira véreztem. A viziteken szóltam, hogy nem vagyok jól, nagyon fáj a hasam, és szerintem sok a vérzés. Szerintük nem volt sok.
Vasárnap este megtelt a szoba, három kismama szült spontán, akik már jöttek-mentek, én viszont nagyon rosszul voltam. Mikor szóltam, arra csak legyintettek. Azt gondolhatták, már megint egy hisztis kismama.
A vérképem is romlott. Az egyik orvos azt mondta, szedjek vasat, egy másik viszont azt, hogy ne szedjek. A vérnyomáscsökkentőre is rákérdeztem, hogy kell-e még szednem, a válasz az volt, hogy nem kell. Az intenzív osztály óta egyszer sem mérték meg a vérnyomásomat.
Hétfőn reggel a viziten szóltam, hogy nagyon rosszul érzem magam, és legyenek kedvesek megnézni a sebemet, mert iszonyatosan fáj. Jó, majd megnézik – kaptam a választ.
Vizit után nem sokkal jött két nővérke, hogy szedjem össze a dolgaimat, mert egy másik szobába kell mennem. Áttoltam a kicsit az irányíthatatlan kocsiban, vánszorogva, a folyosó végi szobába. Megkérdeztem, hogy miért tesznek egy egyágyas szobába – azt a választ kaptam, hogy erre csak az orvos válaszolhat, aki majd csak a következő vizit után jön.
Ekkor teljesen kiborultam, hiszen már ment a COVID-mizéria. Nem láttam a családomat öt napja, a fájdalomtól pedig már teljesen kimerültem. Sírva hívtam fel a férjemet. Ő felhívta a főorvost, aki ezután hamar meg is jelent nálam. Elmagyarázta, hogy az intenzív osztályon elkaptam a húsevő baktériumot. De ne aggódjak, ez nem olyan szörnyű, mint ahogy hangzik.
Ettől kezdve talpig beöltözve jöttek be hozzám – már amikor bejöttek. De a sebezhető újszülött fiam ott volt velem, én pedig maszkban voltam, hogy próbáljam megóvni. Nyolcóránként infúzióban kaptam antibiotikumot a baktérium miatt. Egész nap elláttam a fiamat, úgy, hogy iszonyatosan fájt a hasam, és ha fel kellett kelnem, 10 percbe telt, amire kimásztam az ágyból.
Este szóltak a csecsemős nővérek, hogy vizsgálatra viszik a kicsit. Arra kértem őket, hogy estére már ne hozzák vissza, mert nagyon rosszul vagyok. Úgy néztek rám, mint egy gyerekgyilkosra.
Ahogy pisilni mentem, éreztem, hogy egy ujjnyi nagyságú vérömleny távozik belőlem, és kiabáltam a nővérnek, hogy megmutassam neki is. A válasz az volt, hogy ez még belefér.
Letusoltam és lefeküdtem, vettem be fájdalomcsillapítót, amit a férjemmel vetettem meg, mert azt a kórházban nem kaptam. Aludni nem tudtam, a fájdalom egyre jobban erősödött. Folyamatosan nyöszörögtem. Éreztem, hogy muszáj pisilni mennem, de felkelni nem tudtam.
A nővérhívó nem működött, hatalmas munka árán kiszenvedtem magam a mosdóba. Ahogy lehúztam a bugyimat, két ökölnyi nagyságú vérömleny esett a padlóra, egy harmadik a vécébe. Kiabáltam ahogy tudtam – annyira gyenge voltam, hogy semmi hangom nem volt. “Nővérke, nővérke kérem segítsenek…”
Rájöttem, hogy a tusolóban van egy nővérhívó. Pár perc múlva megjelent a “barátnőm”, az idősebb nővér, aki olyan “kedveseket” mondott a minap. Láttam rajta, hogy ő is megijedt. Visszasegített az ágyba, és azt mondta, hogy azonnal szól az ügyeletes orvosnak, aki ahogy megérkezett, rám förmedt, hogy szálljak ki az ágyból és mutassam meg, mi a baj. Persze, ha ki tudnék…
Hívtak egy betegszállítót, aki tolószékbe tett és áttolt a vizsgálóba. Ez a “kedves” doktor úr olyan “finoman” megvizsgált, hogy tovább már nem bírtam a fájdalmat, és elsírtam magam. Az orvosra az idős nővér szólt rá, hogy finomabban, hiszen pár napja műtöttek. Közölték, hogy ismét műtét lesz, mert úgy néz ki, hogy vérzik a csonkom.
Na, ezt már nem hiszem el – gondoltam -, ezt már nem biztos, hogy túlélem, főleg, hogy ez az orvos fog műteni.
A “barátnőm” teljes fordulatot vett, és nagyon kedves lett velem. Mondta, hogy sírjam ki magam nyugodtan, mert amin keresztülmegyek, az nagyon embert próbáló, és hogy nyugodjak meg, mert a főorvos úr is jön majd, ő fog műteni.
A családomat már nem akartam idegesíteni, hiszen hajnali 1 óra volt. Nem szóltam nekik, csak írtam egy üzenetet, hogy mennyire szeretem őket.
2 órakor toltak a műtőbe. Iszonyatosan féltem. Amikor magamhoz tértem fél 5 volt. És végre elmúlt az iszonyú fájdalom. A főorvos elmondta, hogy nem tudják, mi vérzett, de a hasüregem tele volt vérrel, és a sebszélekre vastagon rátapadt az alvadt vér. Ismét kaptam vért és infúziókat. Ép vénám már nem volt.
A nővért megkértem, hogy csak ma hadd jöhessen be a férjem, mert nagyon szükségem lenne rá. A főorvos engedélyezte, nem csak aznapra, hanem minden napra, amíg bent vagyok. Ez akkora öröm volt, hogy újra erőre kaptam. Közben volt bent nálam egy lázmérő, hogy mérjem a testhőmérsékletemet, hiszen az MRSA a legyengült embert támadja. Be is lázasodtam, jött az infektológus, fél óránként vért vettek (teljesen szétszúrkáltak, mert vénám már nem volt), az antibiotikumot pedig egyre emelték, így már 4 óránként kaptam vénásan.
Reggel, amikor tolták be hozzám a fiamat, a csecsemős nővér meglepődött, hogy velem megint mi történt. Megbeszéltük, hogy otthagyja a babát, hogy láthassam, de háromóránként elviszi rendbe tenni. Majd ha a csöveket kiveszik, és úgy érzem, tudom én rendezni, akkor szóljak.
Közben az infúziók már félrefolytak, bőr alá mentek, mert a vénáim nem bírták. A karjaim teljesen bedagadtak, hajlítani nem tudtam. A vérnyomásom megint magas volt, újra elkezdtem szedni a vérnyomáscsökkentőt. A férjem munka után bejött hozzám, teljes védőfelszerelésben. Nagyon örültem neki. Végigvizslatott, és megkérdezte, mi az a két “hólyag”, ami a kötésem alól kidudorodik. Megkérdeztem a nővért erről, aki szerint “biztosan megcsípték a műtét közben“.
A viziten pont az orvosom volt az ügyeletes – akihez végig jártam -, a vizit után pedig bejött beszélgetni. Elmondta, hogy kétszer is majdnem meghaltam, ami biztosan megviselt, így ha szükségét látom, a kórház biztosít pszichológust számomra. Azt feleltem, hogy szeretnék élni ezzel a lehetőséggel. Elmondta azt is, hogy sajnos nem derült ki a második műtétnél, hogy honnan véreztem. De ne aggódjak, ő az ügyeletes, és ha kell, ő itt lesz műteni. Haha – gondoltam magamban -, hozzám már nem nyúltok…
Elmondta, hogy a műtét után 24 óráig nem lehet szoptatni. De fejhetek és utána újból szoptathatok. Igen, mondtam, “de nincs mit fejnem, érzem, hogy üresek a cicik“. És, hát hogyan is fejném, amikor a kezeimet nem tudom behajlítani sem.
Kedden kivették a csöveket és a kötést is levették, mert azok a dudorok nem csípések voltak, hanem allergiás reakció a kötésre – ha tovább maradt volna, nem 3-4 hólyaggal úszom meg. A vérzésem még mindig erős volt, ezért az új felvetés az volt, hogy a baba feje megsérthetett egy ért a hüvelyben. Ezért tamponáltak alulról. (Szörnyű érzés, ha a hüvelyt teljesen kitömik egy jódos kötszerszerűséggel.) Ez 24 óráig bent maradt. Közben négyóránként antibiotikumot és nyugtatókat kaptam, emellett láttam el a kisfiamat.
Vasárnap azt a reményt kaptam az orvostól, hogy talán hétfőn hazamehetek, ha lejár az infúziókúrám. Sajnos hétfőn még éjfélig tartott a kúra, azt mondták, leghamarabb kedden mehetek haza, de a vérképem még mindig igencsak tragikus. Én már elég jól éreztem magam, és csak arra vágytam, hogy végre a családommal lehessek, mert a nagylányom már nagyon hiányzott. De kedd reggel azt mondták, hogy még aznap sem mehetek, mert szeretnének megfigyelni, hogy nem lázasodom-e be úgy, hogy már nem adják a gyógyszert.
De már nem bírtam bent tovább, és haza könyörögtem magam. 12 nap után végre elhagytam a kórházat.
A történtek annyira megviseltek, hogy a férjemmel úgy döntöttünk, amint felépülök, hazaköltözünk a kis szülőfalunkba, amit 10 éve hagytunk el. Sajnos az MRSA még 9 hónapig ragaszkodott hozzám, de végre ma már azt mondhatom, hogy egészséges vagyok. És van egy csodás kisfiam, aki mindvégig nagyon jó baba volt és egy igazi tünemény – és minden szenvedést megért, hogy ő most van nekünk!
Kapcsolódó cikkek
