Az, hogy egy nő szeretne-e gyereket vagy sem, saját döntése, amibe senkinek sem lenne szabad beleszólnia. Az az anya, aki a címben szereplő meghökkentő kijelentést tette, mindig is azok táborát erősítette, akik szívből vágytak arra, hogy egy napon szülők legyenek.
Rengeteg idő és pénz kellett a fogantatáshoz
Az Alice Mann nevet használó anya ha álnéven is, de felvállalta az érzéseit, és elmesélte, hogy jutott el arra a pontra, hogy ki merje mondani, valószínűleg jobb lett volna, ha nem vállal babát. Hiába gondolta azt kislány kora óta, hogy az anyaság számára is csodálatos dolog lesz, be kellett látnia, hogy tévedett.
Pedig rögös utat járt be addig, hogy kezében tarthassa a kislányát: hosszú éveken vágyott arra, hogy a baba megfoganjon, és nagyon sok pénzt költött a mesterséges megtermékenyítéshez szükséges gyógyszerekre, orvosi beavatkozásokra. Azt mesélte, hogy harminchat éves kora körül úgy érezte, készen áll arra, hogy gyereket vállaljon, az ideális apajelöltet azonban még nem ismerte meg.
Nem sokkal a negyvenedik születésnapja után találkozott azzal a férfivel, akiről el tudta képzelni, hogy a gyereke édesapja legyen, a gólya azonban csak nem kopogtatott. Négy végtelenül hosszú év után végül siker koronázta a próbálkozásaikat, és új taggal bővülhetett a családjuk. A várva-várt boldogság azonban valahol elveszett út közben…
Nem az az anya lett belőle, amit a kislánya érdemelne
Alice azt meséli, hogy amikor megtudta, hogy babát vár, illetve a terhesség ideje alatt is végig a fellegekben járt, ám amikor elérkezett a nagy találkozás napja, hiába várta azt az elsöprő boldogságot, amiről minden anyukától hallott. Természetesen örült, hogy egészséges és szép kislánya született, de nem járta át az a semmihez sem fogható érzés, amire számított. Ettől talán még nem is szabadna megijedni, hiszen sokan számolnak be hasonló ambivalens érzésekről közvetlen a szülés után.
Ám mire a baba egy hónapos lett, az a kis öröm is elillant Alice életéből, amit a szülés után érzett: „Semmit sem akartam jobban, csak visszaforgatni az idő kerekét. Egyszerűen úgy éreztem, hogy életem legrosszabb döntése volt, hogy gyereket szültem. Hiába vágytam erre mindennél jobban, amikor valóra vált az álmom, rájöttem, hogy igazából nem is tesz boldoggá”- fogalmazta meg a kegyetlenül erős szavakat Alice, aki talán nem is azt bánta meg, hogy kislánya megszületett, hanem saját anyaságát nem úgy élte meg, mint ahogyan azt elképzelte. „Nagyon-nagyon szerettem volna szülővé válni. Úgy éreztem, hogy készen is állok rá, most pedig bűntudatom van, amiért nem az az anya lett belőlem, amit a kislányom érdemelne.” Itt vélhetően arra gondol, hogy babájának egy olyan szülőre lenne szüksége, aki maradéktalanul boldog, és fel tud oldódni az anyaságban. Valójában azonban kevesen éreznek ennyire tisztán ilyenkor. Annyi a napi gond, annyira megváltozik az élet, mi magunk annyira háttérbe szorulunk, hogy nem csoda, ha néha elveszítjük a fókuszpontokat, és csak pörgetjük a verklit, miközben rá sem érünk megkérdezni magunktól, hogy vagyunk. Néha pedig besokallunk, és talán meg is kérdezzük magunktól: így képzeltük? Ezt akartuk? Ezek természetes gondolatok. Baj akkor van, ha hosszan velünk maradnak, ha a fásultság teljesen eluralkodik rajtunk olyannyira, hogy már a napi működést akadályozza. Egészséges esetben idővel az anyaság pozitívumai többségbe kerülnek, és a szülők magukra találnak az új élethelyzetben. Ám ha ez nem következik be, feltétlen kérjünk segítséget!
(Forrás: Via, Fotó: Getty Images)
Kapcsolódó cikkek
