Az egész úgy kezdődött, hogy már tiszta ideg voltam. Az orvos variált, hogy császár lesz, a derekam és a gerincproblémáim miatt, az ortopéd orvos viszont terhesen nem röntgenezhetett meg. Végül csak kitalálták, hogy az a tuti, ha császár. Na, mondtam is mindenkinek, egy babát terveztem, jó lett volna, ha át tudom élni a szülést, és nem csak elaltatnak, kiveszik a bébit, aztán majd valamikor felkelek.
Hétfőn még viccelődtünk is a sógornőmmel, hogy milyen jó lenne, ha magától megindulna a szülés. Hülyéskedtünk, hogy ha tonikot iszom, és lefekszem a párommal még utoljára, akkor lehet, hogy beindul a szülés. Ebből nem lett ugyan semmi, de… Hajnali burokrepedéssel kezdődött, hívtuk a mentőt. A mentős igazán jó fej volt, beszélgettünk, hogy neki hány gyereke van, meg hogy hány asszonyt falt már fel, és így nem is figyeltem az egyébként teljesen jelentéktelen fájásokra.
Beértünk a kórházba, persze amilyen peches vagyok, nem működött a lift, mert ugye hol van a szülőszoba? Az emeleten! Mondtam nekik, hogy akkor megyek fel a lépcsőn, ha a nyakukba vesznek, mert elkezdett tolófájássá alakulni a “semmi” és nem mertem lépni sem. Negyed hétkor értünk fel, felfektettek a vizsgálóra, mondta a doki, hogy ebből tuti nem lesz császár, mert “félig kint van a gyerek”.
Nagyon megijedtem, mivel császárra voltam felkészítve, nem tudtam semmit a sima szülésről, hiába volt minden vágyam, másképp készültem lelkileg és mindenhogyan. Még egy halom papírt alá kellett írnom, azt sem tudom, mik voltak azok. Fél hétkor kísértek be a szülőszobába, felfeküdtem, rám kötöttek egy CTG-t, és elment mindenki. Még jobban rám ijesztettek, mert nem tudtam, mi van, nem mondtak semmit.
A csodálatos végeredmény a lényeg
Szólítgattam a dokikat, hogy jöjjön már valaki, mert mindjárt megszülök, elkezdett fájni, vagy nyomtam, én már nem is tudom, mit éreztem. Előtte kiderült, hogy Szegeden van a nőgyógyászom, aki műtött volna, így nem ő fogja levezetni a szülést. Minden bajom volt már, és senki sehol?? Kikiabáltam, hogy egyedül fogok szülni? Erre bejöttek… Becsörtetett két szülésznő és két fiatalember talpig zöldben. Ők voltak a dokik, el is kezdték.
Elkezdődött, nyomtam, fájt, kiabálni akartam, hisz úgy éreztem, nem akar kijönni, de “leszidott” a nővér, hogy csináljam már azt, amit mond, különben nehéz lesz. Nekem az istenért nem ment a csendben nyomás, ordítani szerettem volna, de még levegőt sem kaptam, mert a mellkasomon meg ott volt a doki, aki préselt az ágyba, segítség gyanánt. Több órának tűnt számomra…
Végül hét óra három perckor felsírt a kisfiam, mire rákérdeztem, mi ez a nyekergő hang?. Mondták, hogy a fiam sír, és rám rakták. Semmi nem olyan volt, mint a filmekben, nem volt se véres, se ráncos, se kellemetlen illatú, gyönyörű volt, tiszta és semleges illatú, pityergett egy kicsit, majd elhallgatott, ahogy hallgatta a szívem dobogását, immáron kintről… Egyszerűen fel sem fogtam, olyan váratlan és gyors volt az egész, mintha még mindig aludnék és álmodnék.
Szüle Brigitta
Ezek is hasznosak lesznek:
- Hol szüljek?
- Császármetszés a baba szemszögéből
- 10 lehetőség, hogy megúszd a császárt
- Miért szül a magyar nő? Miért nem?
Kapcsolódó cikkek
