Az illatos tavasz még odébb van, az én kedvem is inkább nyirkos és hűvös, épp belesimul a szürke novemberbe-decemberbe, nem is tudom, milyen hónap van. Van, amikor mindegy.
Tegnap volt egy jó estém, muszáj-kimenő volt, Roxival találkoztam, és bár harmatgyenge voltam, menni akartam. Géza elkísért a pubig, aranyos volt. Mindig az. Émelyegtem és fáradt voltam, de nem akartam, hogy érdekeljen, még egy sört is ittam, ami kifejezetten jót tett, hányás helyett böfögtetett és ellazított, az éhgyomorra pedig olyan jól ráborul a jókedv. Sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, végre kicsit önmagamban éreztem magam, nem voltam kívülálló. Azért nem hagy nyugodni az érzés, amit Roxi megbolygatott bennem, vajon azért vagyok ilyen rosszul, mert lelkileg is ellenállok a terhességemnek? Szörnyű ebbe belegondolni is, most olyan kusza minden, hogy egyszerű kérdésekre sem volnék képes válaszolni, nemhogy erre! Mi fáj jobban? A torkomat szorongató kötél vagy a baba? Persze hogy a rosszullétek, semmi okom nincs nem várni ezt a gyereket. Egyetemista koromban sorra gyerekruhákat vásárolgattam, mert annyira vágytam arra, hogy anya lehessek. Már gimiben tudtam, hogy előbb fiam lesz, aztán lányom. Hát eltűnhetnek csak úgy az ilyen érzések? Gézának mindent elmondok, még csukott szemmel és elhaló hangon is mondom, sírom, ordítom, hogy mit érzek, mit nem érzek, és ő mit gondol vajon. És ő mindig ugyanazt gondolja, hogy nincs semmi baj, dúlnak bennem a hormonok, ha jobban leszek, minden megoldódik. Jó anya leszek – mondja, és a hangja jobban és gyorsabban hat, mint két magnéziumtabletta. Ő mindig is jobban ismert engem, mint én magamat. Bár ezt nem kell, hogy tudja.
Közben anyu elintézett nekem egy vérvételt a körzetinél, gyanús neki ez a nagy gyengeség (mindenkinek minden gyanús). Reggel hétre kellett megjelenni, máig nem tudom, hogy jutottam el a rendelőig. Azt hiszem, zombi lettem. A vérvétel eredménye pajzsmirigy-alulműködést jelzett, ami azért nem jó, mert ez egy olyan hormon (TSH), amely többek között a magzat szerveinek kifejlődéséért is felel. Anyámnak megint igaza lett. Beutalót kaptam a János-kórház endokrinológiájára, ahol két és fél órás várakozás után, utolsóként jutottam be, majd a doktor úr kijelentette, hogy éppen három perce van, utána lezár a rendszer a gépén. A hormon pedig nem játék, már hét éve is bőven meggyűlt vele a bajom, miután abbahagytam a fogamzásgátlót. Másfél évre eltűnt a menzeszem, és tíz orvos sem tudott semmi használhatót mondani, csak a Kékgolyó utcai Herbária eladónője, aki akkor utolsó esélyként a kezembe nyomott egy doboz méhpempőkapszulát. Tizenöt hónap után, egy hét alatt állt vissza minden a régi kerékvágásba, és lettem újra kiegyensúlyozott, biológiailag is jól működő nő. Szóval egy kicsit feszült lettem attól, hogy a doktor úr röpke 180 másodperc alatt állítja fel diagnózisomat, és dönti el a hormonadagot, melyet hetekig (?) szedni fogok. Elmondtam neki még gyorsan, hogy a terhességem előtt soha nem volt gondom a TSH-értékkel, de mivel régi lelet nem volt nálam, nemigen izgatta fel az információ. Mindenesetre megkaptam a receptet, ötven mikrogramm gyógyszer naponta, éhgyomorra, a terhességem vé-gé-ig. Márciusban menjek vissza vérvételre. Anyám! Gyógyszert kell szednem rendszeresen! Még egy tény, amit fel kell dolgoznom.
A nővérkét azért még megtámadtam, záporoztak rá a kérdéseim, ez most már mindig így lesz? Biztos muszáj szedni? Nem lesz mellékhatása? Ha beáll márciusra a normál érték, az jó? Akkor abbahagyhatom a szedését? A kedves, duci lány pedig elmondta, hogy végig szedni kell, mert ez fontos a baba érdekében, aztán lehet, hogy a terhesség után magától visszaáll a normál érték, ha viszont nem, akkor tanuljak meg ezzel együtt élni, mely befejezés elég tragikusnak hatott. Reméljük a legjobbakat. Ötven mikrogramm azért mégsem 21 gramm, ugye?
Kapcsolódó cikkek
