Jó ez a terhesség, mert mindig lehet várni valamit. Amolyan kilenc hónapos Mikulás. Az izgalmak nem mindig hiányoznak, mert aggódni így is bőven lehet mindig valami miatt. A helyes étkezés, alvás, mozgás, öltözködés vagy éppen thrillernézés mellett foglalkoztathatnak a következő dolgok is: jó lett-e a vérképem, megjött-e a cukorterhelés eredménye, van-e még vashiányom, stabil-e a pajzsmirigyértékem, milyen állagú a székletem, megnő-e a lábam, eleget mozog-e a baba, vagy: hogynézkiababa???Ennek kiderítésére jelentkeztünk be 4D ultrahangra. Hát előrebocsátom, hogy én nem vagyok az a típus, aki nem akarja előre tudni, mit hoz a Mikulás, vagy hova rejti az ajándékot a Jézuska, vagy a mozifilm, amire beülünk, miért lesz jó vagy rossz, vagy miről nevezetes a város, ahová utazunk, vagy milyen nemű a gyerek. És ha fiú, mekkora kukija van? Mindent tudni akarok! Előre! Mert kíváncsi vagyok. És lehet, hogy egy kicsit rugalmatlan is… meg türelmetlen… de jobban hangzik, hogy előrelátó. Elmentünk hát babanézőbe. Ez teljes mértékben az volt. Gátlástalanul meglestük, hogyan éldegél Barna a magzatvizemben, mit csinál a méhemben. Nem kérdés, hogy henyél, na de hogy! Az ilyen négydés helyeken mindig irtó kedvesek, és persze ezt is előre tudtam, mert utánaolvastam, hogy hova érdemes menni, mennyiért és miért, és azonkívül, hogy nekünk jó móka lesz, vajon árt-e a gyereknek. Mivel mindenre megnyugtató válaszokat dobott a gép, kiválasztottunk egy helyet, ahol éppen szülinapi kedvezmény volt, és bejelentkeztünk. Elmentünk, és tényleg nagyon kedvesek voltak. A szokásos módon ment a big brother show, én felfeküdtem a vizsgálóágyra, zselé a hasamra, és már nézhetjük is a kisfiunkat. Anyu meg Géza mellettem ült balra egy-egy széken, és mindent nagyon jól láttunk mindhárman a lapostévén. Minden viccet félretéve csuuudálatos élmény volt! A baba arca, a fintorai, az ásítása, a mozdulatai, ahogy mint egy kínai cirkuszos kígyóember, a lábait a nyakába emeli, a keze a füle mellett, a köldökzsinór meg mindig útban van. Láttuk, hogy leszálltak Barna heréi, dobog a szíve, és pulzál a verőere, hát mindent láthattunk! Élő test az élő testben. Mi ez, ha nem a tudomány csodája! Tízezer forint volt a nagyjából húszperces mozizás, az arról készített dévédémásolat, előre jeleztük, hogy szeretnénk majd fotót is, így aztán a sok jól sikerült (és tényleg!) képet szintén megkaptuk dévédén, majd választottunk kettőt, ezeket plusz kétezer forintért laminálva hazahoztunk. Bekereteztük. És lehet mondani, hogy a 4D lehúzás meg hülyeség, meg minek, meg úgyis torzít a kép, de nekem, nekünk megérte. Egy újabb, még boldogabb nap, Barna megint fél méterrel közelebb került hozzám, még jobban el tudom képzelni, meg tudom nézni mindennap. Arról nem is beszélve, hogy tesók, nagyszülők, barátok, mindenki, akit érdekel, és aki nem lehetett ott, meg tudja nézni a felvételeket. Egy nap pedig majd Barna is megnézi magzatkori önmagát, ő már olyan szerencsés halandó, aki láthatja élete legeslegelejének pár bekezdését, és könnyebben megérti majd, hogy miért alszik mindig a füléhez húzott kezekkel, vagy mi a szintézise Az ember tragédiájának.
Kapcsolódó cikkek
