“Ahogyan hétévente megváltozik az emberi szervezet, úgy a lélek is hétévenként újabb erőforrásokat igényel az orvosok szerint.”
Van ebben valami… Ugyan nem tudatosan, de mi a kapcsolatunk hetedik évében házasodtunk és most a tizennegyedik évében sikerül szülőkké válnunk. Rögös, hat éves út vezetett idáig, hogy ez a kis Lélek megérkezett hozzánk. Sokáig nem értettük, mert hatalmas összhangban és szerelemben élünk, és nem csak egymással, de a hivatásunkkal is, hiszen mind a ketten színházi neveléssel, drámapedagógiával / gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozunk. Azt csináljuk, amit igazán szeretünk.
Szóval szépen lassan, együtt indultunk el ezen az úton. Próbálkoztunk és vártunk, majd a kilencedik hónapban már nagy volt a boldogság, mert megérkezett a várva várt “két csík”, de Ő végül sajnos nagyon gyorsan tovább is haladt. Mi pedig még fel se fogtuk a jó hírt, (érkezés, új élet…) máris próbáltuk feldolgozni a rosszat (elengedés, gyász…). Igyekeztünk nem csüggedni, összekapaszkodtunk és mentünk tovább. Majd pár hónappal később, elkezdtem orvoshoz járni, hogy kideríthessük, mi lehet az akadály. Ciklus rendben, hormonok rendben, de azért szedjek egy kis peteérést serkentő gyógyszert. Szedtem. A baba továbbra sem érkezett. A hónapok pedig teltek…
Mentünk tovább a vizsgáltok sorában. Jött a férfi oldal. Párom szó nélkül kérte az időpontot és ment a vizsgálatra. Ott is rendben. Lehetne növelni az esélyt, ha azokat a számokat még egy kicsit feljebb tornásznánk, “tessék, itt egy kis tabletta”. Az gyorsan segít. “Persze lehet az életmódon is változtatni, táplálkozás meg valami mozgás, de azt sokan nem szeretik, szedje csak a tablettát.” Szedte. Változás nem lett, viszont az életmódváltásra megszületett az igénye. Kéne valami mozgás. Régen focizott, az menne ma is, csak ahhoz többen kellenek, bajos mindig egyeztetni. Így elkezdett futni kicsiket… majd egyre nagyobbakat és egyre gyorsabban. Hamar változott a testalkata is, kezdte jobban érezni magát a bőrében és már azt vettük észre, hogy a futása a mindennapok részévé vált. A futócipő vásárláskor már nem azt éreztük, mint amit a boltokban szoktunk január elején, amikor megveszünk mindenféle sporteszközt attól várva a megváltást, hanem végre igazán szükségesnek tűnt.
Az állami rendszerben a vizsgálatok lassan haladtak, továbbra sem kaptunk érdemi információt, hogy miért nem sikerül nekünk a baba, így továbblépésként elkezdtünk magánrendelésre járni. Egyik orvos a másik után. Ittunk gyógyteát, zöldturmixot, ettünk méhpempőt, maca gyökeret, kerültük a húsféléket… mindent kipróbáltunk, amiket csak tanácsoltak. És közben hullámoztak az érzelmek, leginkább bennem, de a férjem a mélypontokon mindig elém tudott állni egy újabb lehetőséggel, amibe kapaszkodhattunk, ami erőt adott. És persze leginkább az segített, hogy ő is gondolkodott – tervezett és része volt a folyamatnak. A futás, a mozgás továbbra is része volt az életének.
Be akartunk jutni egy Intézetbe. Gondoltuk ott mégiscsak alaposabban körüljárják majd a témát. Na de ahhoz újra el kellett végezni mindenféle vizsgálatot, hiszen már egy évnél régebbiek voltak az eredményeink. Kérdés nem volt, mindketten újracsináltunk mindent. Párom leletén a számok duplázódtak, egy év rendszeres futás után. Nagyon büszke voltam rá. Így az eredmények frissek és továbbra sem mutatnak eltérést. Időpont kérés az Intézetbe. Nincs most szabad időpont, telefonáljunk később. Telefonáljunk később. Később…, később…
Ekkortájt jött az ötlete, hogy szeretne slammelni, de nincs téma ötlete. Javasoltam, hogy írjon erről, hiszen ez foglalkoztat most minket a leginkább.
Megírta a szöveget:
És ahogy megfogalmazta és elmondta, biztossá vált bennem, hogy olyan nem lehet, hogy nekünk ne legyen babánk. Ezután, egy pillanatig nem kételkedtem az univerzumban. Biztos voltam benne, hogy eljön majd a mi időnk, csak kell még egy kicsit változtatnunk, tanulnunk. A következő közel két évben mellőztük a kórházakat, orvosokat, vizsgálatokat. Tájékozódtunk.
Előadásokra jártunk a témában, olvastunk és tanultunk olyan barátainktól, akik jobban értenek a test működéséhez, mint mi. Napi 10 féle vitamint szedtünk és kitanultuk a hőmérőzés módszerét. Igen kitanulTUK, mert a férjemet is folyamatosan érdekelte mi történik épp és az hogyan működik, mi-mit okoz. Egy pillanatig sem adtuk fel és éreztük, hogy már nagyon-nagyon közel járunk. Ekkortájt lefutotta az első félmaratonját és imádta.
Aztán jött a járványhelyzet és hirtelen munka nélkül maradtunk otthon. Az első két hetet pihenéssel töltöttük, majd kitaláltuk, hogy akkor töltsük hasznosan a kényszerpihenőt és menjünk tovább. Magánkórház és ismét kivizsgálások. Eredmények nem változtak, nem volt semmi szemmel látható. A záró konzultáción is azt kaptuk a doktor úrtól: “Én azt mondanám, hogy próbálkozzanak tovább, de hát ennyi év után próbáljuk meg az inszeminációt.” Mi is nagyon szerettük volna már, hogy sikerüljön, ezért azonnal bele is vágtunk. Lelkileg kissé megterhelő időszak következett, rengeteg hajnali utazás az üres autópályán Győrből Budapestre, injekciók-gyógyszerek…. Párom ügyesen megtanulta, hogyan adhatja be nekem a szurikat. A második inszemináció utáni vérvételen a HCG szint alapján sikerült. Hatalmas boldogság és sírás volt mind a kettőnk részéről. Aztán a vérvételt ismételni kellett, hogy lássuk növekszik-e a HCG szint. Nem növekedett… negyedére csökkent. Újabb konzultáció, nem tudjuk miért történhetett, de mivel minden rendben a leletekkel, lehet még egy harmadik nekifutás. Persze megcsináltuk azt is, közben újraindult a világ körülöttünk és már nem volt üres az autópálya sem. Sikertelen lett.
Én már nagyon el voltam keseredve, gondolom közrejátszott az is, hogy tele voltam mindenféle hormonnal addigra. Ekkor két lehetőség lebegett még előttünk, az évekkel ezelőtti Intézet a városon belül, ahová anno nem sikerült bejutni és egy talpreflexológiás kezelés, amit barátunk javasolt. Ekkor a férjem azt mondta, indítsuk el mind a két szálat, lesz ami lesz alapon. A kezeléseken nem csak a talpunkkal foglalkoztak, hanem egyéni, életmódbeli tanácsokat is kaptunk és mi be is tartottuk azokat. Egy hónap után, kirobbanó formában voltunk és olvadt le rólunk a felesleg, nagyon sok jó és új ételt ettünk. Neki sem volt kérdés, mindent kipróbált, amit elé tettem és nagyon nyitottan is fogadta az újdonságokat is.
Januárban az Intézetben azt a diagnózist kaptuk, hogy az akroszóma reakció elégtelen. Erről azt mondták, hogy így csak lombikkal lehet babánk, kérjünk időpontot a stimulációra. Áprilisra kaptunk is, sajnálták, hogy csak ilyen sokára van, de én mondtam, hogy semmi baj, addig is mehetnek a talpreflexológiás kezelések. Úgyhogy még két hónapig zajlottak, tartottunk az étrendet, természetesen ment tovább a futás is… Lélekben pedig készültünk a lombikra. Az áprilisi ciklus előtt nagy volt az izgalom, hiszen a húsvét és a munkaszüneti napok bekevertek az új ciklus és vele együtt, a stimuláció indításába. Ezért tesztet csináltunk, amit már évek óta nem…. és tessék: “A KÉT CSÍK”. Párom sír, mondja csináljunk még egyet. De nem tettünk el pisit, nem tudunk… majd csak holnap, hogy biztosra menjünk. Másnapra jobban látszott, aminek látszania kell… És azóta már a tizenötödik hétben járunk.
Biztos vagyok benne, hogy én ezt az egészet csak vele tudtam végigcsinálni. És a java még csak most jön és már nagyon várom.
A fenti írás a Tudom, hogy jó apa leszel pályázatunk 3. helyezett írása.
Kapcsolódó cikkek
