„Sokszor eszembe jutott: de hát nekem alacsony a fájdalomtűrő képességem, még egy szálka is meg tud viselni. Mi lesz, ha kiabálni fogok a szülőszobán? Végül így is történt, de ezen ott senki nem akadt fenn. Emlékszem a szülésznő szavaira, amikor másnap bocsánatot kértem: jaj anyuka, itt csak az nem kiabál, aki éppen nem szül.”
„Mindent megterveztem: nőgyógyászt, szülőszobát és módszert választottam, elolvastam, amit lehet, mégis féltem. Attól rettegtem, hogy kicsúszik a kezeim közül az irányítás. Ez végül meg is történt, de utólag nem bánom: jó volt, hogy lépésről-lépésre instruáltak, így éreztem biztonságban magam.”
„Mégis hogy fog kiférni egy ekkora gyerek azon a kis lyukon? Fel is tettem a kérdést a nőgyógyászomnak, bár ne tettem volna. Ezt válaszolta ugyanis: jaj, hölgyem, ez nem megy ám úgy, mint a filmekben. Ez egy lassú, hosszú folyamat. Van, akinél egy egész napig is eltart, mire megérkezik a baba. Végül is nálam nem tartott annyi ideig, a fájdalom pedig… azt az ember utólag szerencsére nem képes felidézni.”
„Hosszú vajúdás után közölték: császározni kell. Ekkor konkrétan halálfélelem lett úrrá rajtam. Olyan kényszerképzet gyötört, hogy nem fogom túlélni. El is búcsúztam a férjemtől, még a jegygyűrűmet is visszaadtam neki. Aztán persze magamhoz tértem, a kisfiam pedig épp a múlt héten lett egyéves.”
„Alapvetően nem vagyok jó fizikumban, a terhesség pedig csak rontott a helyzeten, hiszen az utolsó hónapokban feküdnöm kellett. Képes leszek-e megszülni? Ez a kérdés motoszkált bennem nap mint nap, és nagyon elbizonytalanított. Szuper orvosom volt viszont, akiben megbíztam és azt tettem, amit kért. Ez nagyban megkönnyítette a szülést.”
„Rettegtem. Ezért inkább megkértem az orvosom, hogy végezzen császármetszést. Utólag megbántam: akikkel egy napon szültem, néhány kisebb problémától eltekintve vígan jöttek-mentek a folyosón. Én viszont jó pár napig fel se bírtam kelni az ágyból, pedig már ott volt mellettem a pici is, akit az első naptól el kellett látnom.”
„A fájdalom szorongatott legjobban. Hogy menyire fogom majd kibírni. Viszont másfajta fájdalmakhoz képest ennek legalább van értelme, vezet valahová. Így mikor a mellemre tették a gyereket, többé nem is gondoltam rá, pedig azért az se volt túl kellemes, amikor utána összevarrtak, ahol szétszakadtam.”
„Olykor még mindig előfordul, hogy valaki belehal a szülésbe, bármi megtörténhet. Én a komplikációktól féltem legjobban, direkt kerültem az ilyen híreket.”
Fotó: Getty
Ilyen és ehhez hasonló válaszokat kapott a HáziPatika újságírója, amikor anyákat kérdezett arról: mitől féltek a szülésük előtt. A fájdalomtól mindenki tart, ennek pedig extrém kifejeződése, amikor egy nőn elhatalmasodik a szüléstől való rettegés. A tokofóbia komoly problémákhoz vezethet, ha a kismama nem kap megfelelő segítséget. Az ebben érintett nőknél 91 százalékkal nagyobb eséllyel indul meg idő előtt, a 37. hétnél korábban a szülés, a félelmeknek tehát lehet egyfajta önbeteljesítő hatása, ráadásul a későbbi terhességekre is kihat. Ezért is fontos, hogy akinek már a mindennapi életét akadályozza a rettegés, megfelelő szakemberhez – pszichológushoz vagy perinatális tanácsadóhoz – forduljon. Az említett félelemnek is része van abban, hogy az utóbbi évtizedekben megugrott a császármetszések száma, hiszen vannak, akik ezt választják hüvelyi szülés helyett.
Vannak, akik a szülés szükséges kellemetlen velejárói miatt aggódnak inkább:
„Nem tudtam elképzelni, hogy ha minden erőmmel nyomni kell, nem jön-e ki onnan alulról minden. Ez nekem iszonyatosan kellemetlennek tűnt, és végül meg is történt. Viszont olyan flottul kezelte a szülésznő, hogy gyakorlatilag csak utólag esett le. Nyilván neki ez mindennapi eset.”
„A beöntés nagyon aggasztott. Gyerekkoromban kaptam párszor, rettenetes emlékeim vannak róla, iszonyú kínos volt. A szülőszobán kiderült: ez olyan kis része annak a napnak, hogy elég gyorsan túl is teszi magát rajta az ember.”
„Iszonyúan féltem a gátmetszéstől. Persze belementem, mert sokat rövidített a szenvedésen, de a szülés előtt egyáltalán nem tudtam elképzelni, ez hogy fog történni. Végül úgy lett, ahogy már másoktól is hallottam: az egész akkor már annyira fáj, hogy magát a gátmetszést meg se éreztem.”
„Az első szülésem előtt csak innen-onnan hallottam, hogy le kellene borotválnom odalent. Igen ám, de én az utolsó két hónapban a hasamtól nem is láttam, mi a helyzet odalent, így ezt nem tudtam megcsinálni. Megkérdezni viszont valahogy sosem sikerült. Végül a szülőszobán nagyjából másfél perc alatt elvégezték helyettem a feladatot.”
„Az elsőnél attól féltem, hogy császározni kell, a másodiknál viszont már attól, hogy ballonozni fognak. Vagyis igazából a természetes folyamatba való beavatkozástól tartottam. Emellett rettegtem a gerincbe adott érzéstelenítőtől is, de végül az nem volt vészes, biztos kézzel, gyorsan elvégezték.”
További történeteket olvashatsz, ha a CIKK FOLYTATÁSÁRA kattintasz, ahol a félelmek legyőzéséhez is kaphatsz tanácsokat.
Kapcsolódó cikkek
