“Emlékszem, amikor először találkoztam egy reprodukciós szakemberrel, bonyolult diagramok segítségével elmagyarázta férjemnek és nekem, milyen lesz az in vitro fertilizáció (IVF), vagyis a mesterséges megtermékenyítés folyamata. Megdöbbentő volt. Egészen a találkozóig fogalmam sem volt arról, milyen keveset tudok valójában arról, hogy mi kell a teherbe eséshez. Sosem kellett igazán gondolnom rá, mivel korábban orvosi kezelés nélkül is megfogantam. Igen, a kulcsszó ez: ‘korábban’…
Most, hogy “későbbi életünkben” újabb gyermekre vágytunk, hirtelen az életem részévé vált az emberi szaporodás minden olyan vonatkozása, amelyet soha nem gondoltam át – kezdve a középiskolás szextől mostanáig.
Ekkor harmincnyolc éves voltam, és az Asszisztált Reproduktív Kezelések Társasága (SART) szerint körülbelül 16,9 százalék volt az esélyem arra, hogy az IVF kezeléssel teherbe essem. A szám nem tűnt túl magasnak, figyelembe véve mindent, amin keresztül kell majd menni ehhez. Azt éreztem, hogy az IVF olyan út, ami meghaladja az erőmet.
Mennyi ideig tart az egész?
A filmekben úgy tűnik, mintha egy teljes IVF ciklus egyáltalán nem tartana semennyi ideig. Az ember bead magának néhány hormont, majd – puff – terhes! Valójában ennél sokkal többről van szó, kezdve a petesejtek megtermékenyítésétől a beültetésig.
Tudtam, hogy ha minden tökéletesen menne, akkor júliusban elkezdődne a petesejtérési ciklus, és remélhetem, hogy októberben terhes leszek. Az említett időkeret elég tágnak tűnt…
Elkezdődik a lombikeljárás
Azon a bizonyos napon megjelentem a klinikán. Addigra teljes mértékben elköteleztük magunkat az IVF mellett. Izgalmas, igen, mert annyira reméled, hogy sikerülni fog! De ettől még túlterheltnek éreztem magam. Tényleg végig fogom csinálni mindezt? Néhány nap múlva megkaptam a választ.
Az IVF ciklus kezdete
Amikor szájon át szedett gyógyszereket használtam a menstruációm kiváltására, az még könnyebb volt, de volt itt valami, ami leküzdhetetlennek tűnt: az a rengeteg szükséges injekció. Mondjuk, aki fél a tűszúrástól, annak ezt az érzést gyorsan le kell küzdenie, ha végig akarja csinálni ezt a folyamatot. Alig hittem a szememnek, amikor hazavittük az első adag készítményt. Az utasítások hihetetlenül részletesek voltak, és jesszus, azt gondoltuk, de hát nem vagyunk orvosok! Mégis pillanatok alatt ott tartottunk, hogy minden este összekevertük a gyógyszereket, és fecskendőkbe töltöttük.
Az ebben a szakaszban beadott hormonokat meglehetősen kis tűkön át kapja az ember. Ennek ellenére tele voltam kék-fekete foltokkal, és felpuffadtam – ez a peteérés-stimuláló hormonok mellékhatása. De ilyen volt például a szélsőséges hangulatingadozás is. Ez párosul a veszteség miatti depresszióval és az aggodalommal, hogy vajon sikerül-e mindezzel a sok injekcióval teherbe esnem – nos, ez elég sok volt lelkileg.
A lombikprogram ezen részének másik megdöbbentő aspektusa, hogy hányszor volt szükség vérvizsgálatra és ultrahangra. A hormonszintemet szorosan követték, ahogyan a gyógyszerek által stimulált tüszők méretét is. Volt, hogy hetente vettem részt vérvizsgálaton, máskor szinte naponta. Nem volt egyszerű, hiszen a klinika háromnegyed órára volt a házunktól, és persze dolgoztunk is mindketten három-, hat- és kilencéves gyerekeink mellett.
Emlékszem egy alkalomra, amikor reggel 5 körül mentem vizsgálatra. Ezek az alkalmak mindig nagyon nehéznek tűntek. Végignéztem a többieken, akik szintén vérvételre vártak körülöttem. A gyógyszerektől, a vizsgálattól és az aggodalomtól ugyanúgy megviseltnek tűntek, mint én. És ott volt az az érzés, hogy mindegyikük átélt már valamit – talán olyan veszteséget, mint én, vagy korábbi sikertelen beavatkozásokat.
A petesejt leszívása
Hetekig tartó injekciók és monitorozás után készen álltam a petesejt-leszívásra. Ezt altatásban végezték, kicsit aggódtunk, de minden rendben volt. Vártam az eredményeket, amelyek végül majdnem pánikrohamot okoztak. Látja, mondta az orvos, van rá esély, hogy sikerül leszívni egy-két egészséges sejtet. Ezek közül talán csak egy jutna el embrióstádiumba a megtermékenyítés után a férjem spermájának felhasználásával. “Ha szerencsénk van…” – ezt a mondatot sokat hallottam. Szerencse? Igen, úgy tűnt, a tudomány mellett erre is szükségünk van.
- Kapcsolódó: Ennyi lombikprogram lesz sikeres
A beültetés
Nem tudom miért, de a szerencse mellettünk állt. Több egészséges embriót is kaptam. Mindazonáltal nagyon is tudatában voltam annak, hogy hány ember nem volt olyan “szerencsés”… de következett is másik fázis: beültetés. Az orvos ismét megvárta, amíg megérkezik a menstruációm, hogy elkezdhesse a következő gyógyszeres kezelést. Ezek már nagyobb tűkkel történtek… a férjem segített beadni az injekciókat. Néha jobban fájt, néha kevésbé, de minden alkalommal sírtam.
Körülbelül négy héttel későbbre tervezték a beültetést. Ismét olyan szerencsésnek éreztem magam, hogy eljutottunk idáig! Ezúttal ébren történt az eljárás. Nagyon furcsa az az egész kórházi környezet ahhoz képest, hogy éppen – remélhetőleg – most esel teherbe. Több ember is van a szobában, köztük orvos és ápolónők. Az embriódat egy számsorral tartják nyilván. Emlékszem, azon gondolkodtam, hogy tényleg ő a miénk…
- Kapcsolódó: Minden ötödik pár meddőséggel küzd
Maga a beültetés gyors, de fájdalmas. A lábaim széttárva, bevezetnek egy csövet, mint mikor a nőgyógyász kenetet vesz. Csak néztem a monitoron, ahogy az embrió lebeg a méhem felé – minden reményem és álmom abban a mikroszkopikus pontban fókuszálódott. Ez lesz a gyermek, akire vágytunk?
A várakozási idő
Tíz gyötrelmes napot kell várnunk, hogy megtudjuk az eredményt. Ezalatt sokat sírtam, féltem a legrosszabbtól. Mindezt hiába tettem? Nehéz volt nem odamenni azonnal.
Végül eljött a nap, amikor bementem a vérvételre, hogy megállapítsák, terhes vagyok -e. A nővérem azt mondta, hogy ha akarok, házi terhességi tesztet is csinálhatok, de nem tudtam rávenni magam. Ehelyett úgy döntöttem, megvárom azt a nagyon fontos telefonhívást. Amikor eljött, megdermedtem, és képtelen voltam felvenni. Valójában körülbelül egy órán keresztül nem hallgattam le a hangpostát. Amikor összeszedtem a bátorságomat, meghallgattam az üzenetet. És terhes voltam! Nem tudtam elhinni.
- Kapcsolódó: Ne várj 5 évig, ha nem jön össze a baba
Pozitív terhességi teszt után
Ez persze a lehető legjobb hír volt. De az utam még nem ért véget. Hogy továbbra is támogassam a terhességet, a következő nyolc hétben progeszteront fecskendeztem be magamnak. Szeretném azt mondani, hogy innen már könnyen ment, de nem. Kimerült voltam, és még egy egész várandósság volt hátra! Azt hiszem, ez az egyik legnehezebb dolog az IVF folyamatban. Hogy annyi mindenen mész keresztül a terhességi tesztig, arra nem is gondolsz, mi jön utána.
Végül nagyon hálás voltam érte, hogy a lombikprogramnak köszönhetően egészséges fiam született, és másfél év múlva újra megpróbáltuk, egy fagyasztott embriót használva. Meglepő módon ismét terhes lettem, de hét hetesen sajnos elvetéltem. A veszteség érzelmileg teljesen tönkretett. Ugyanúgy megkaptam az összes injekciót, rengeteg pénz, rengeteg stressz, és mindez hiába. Fájt. Nagyon. A legfájdalmasabb pillanat akkor jött, amikor az orvosom azt mondta, hogy abbahagyhatom az injekciókat. Hirtelen, amikor nem volt szükségem azokra a tűkre, amiktől annyira féltem, szomorúnak éreztem magam. Valójában bevallom, hogy évekkel később sem tudtam rávenni magam, hogy kidobjam őket, hiszen ezek jelentették az egyetlen kézzelfogható kapcsolatot az elveszett babával.
- Kapcsolódó: Kinél lehet alkalmazni lombikot?
Keress kapaszkodókat!
Szerencsére nekem volt egy nagyszerű társam, aki minden este bátorított, miközben tűt kellett a hasamba döfni. Mindig támogatottnak éreztem magam – bár senki sem tudja igazán megérteni, milyen a lombikfolyamat, hacsak nem ment keresztül rajta. Sajnos nem ismertem sorstársakat, ezért hihetetlenül elszigeteltnek éreztem magam. Kerestem az interneten támogató csoportokat, de ha őszinte akarok lenni, nem sokáig voltam velük. Nehéz nem elolvasni azt, amin mások keresztülmennek, és nem vonatkoztatni saját magunkra, legyen az jó vagy rossz élmény. Úgy találtam, hogy a legjobb, ha a saját utamra koncentrálok, a jóga és a meditáció segítségével megnyugvást kerestem az érzelmek és félelmek viharában.
Azt mondanám bárkinek, aki lombikozást fontolgat, hogy először is minden kétséget kizáróan tudnia kell, hogy teherbe akar esni, másodszor pedig el kell fogadni, hogy fizikailag, érzelmileg és anyagilag is próbára fogja tenni.
Nekem szinte áldás volt, hogy korábban nem tudtam, mit jelent a lombikeljárás valójában, különben nem vagyok biztos benne, hogy végig tudtam volna csinálni. De annak ellenére, hogy nehéz volt, hogy olyan módon terhelte meg az érzelmeimet és a testemet, amelyekből soha nem fogok teljesen felépülni, nagyon hálás vagyok, mert nélküle nem lenne egy gyönyörű fiunk.”
Kapcsolódó cikkek
