Soha életemben nem voltam egy „lerakom a fejem és már alszom is” típus. Sajnos. Évekig voltam nyugiteafüggő, azt hiszem, leginkább pszichésen volt szükségem a gyógynövényes-levendulás főzetre, bár ezzel senkit sem zavartam, a lényeg, hogy végig tudtam aludni az éjszakát. Tavaly nyáron, miután a szakállas távoli tájakon kalandozott vagy fél évig, újra meg kellett szoknom, hogy egyedül vagyok az ágyamban. Végül annyira kimerültem az éjszakázástól, illetve Kilenc című regényem írásától, hogy egy idő után semmi gond nem volt az alvással.
Amikor várandós lettem, közel tizennyolc órára nőtt az alvásigényem, akkor voltam az ovis korszakomban, tízórai és uzsonna után is le kellett dőlnöm. A második trimeszterben pedig visszatért a normális kerékvágás – kivéve, hogy akkoriban fájlaltam rettenetesen a csípőmet. Azt hiszem egyébként, az volt a legborzalmasabb az egész várandóság alatt. Eddig.
Másrészt szerintem sokkal nagyobb a pocóm, mint az átlag, ezzel riogat a doki is, hogy szerinte két-három héttel előrébb vagyok. Szinte kizártnak tartom, hiszen jószerivel a szakállas akkor még itthon sem volt! Illetve volt még egy menstruáció is. Arra gyanakszom, hogy a nagypapájára fog ütni, aki ugye kosárlabdázó, bruttó két méter, hosszú, egyenes lábakkal. Azért imádkozom, hogy a feje ne legyen nagy, mégiscsak az a kardinális kérdés!
Kánikula van, kicsit vizesedem, bár a galérián alszom, annyira nincs is meleg. Ettől függetlenül reggelente már úgy ébredek, hogy teljesen ki vagyok száradva, pedig átlag háromszor ébredek fel egy éjszaka alatt, ebből kétszer biztos, hogy le kell mennem a mosdóba. Azt nem tudom szabályozni, hogy ne igyak, mert hát szomjas vagyok. A felkelés is egyre nehezebben megy, néha megszédülök, és elkap a félsz, le ne essek a lépcsőn. Ez mondjuk félálomban nagyon vicces, a minap harsányan fel is röhögtem – most meg totálisan nagymama vagyok. Az óvodás korszakomnak vége. Amit nem írok fel, azt simán elfelejtem, percekre megállok bambulni, egyre lassabban mozgok, és állandóan vissza kell kérdeznem, mert nem tudok követni egy alapfokú beszélgetést sem. Elég bénának érzem magam.
Na de az alvás. A vena cava miatt nem fekhetek a hátamon, a jobb oldalamon elvileg nem túl szerencsés, a bal oldalamon való fekvést pedig valami miatt a fiam nagyon utálja. Nem nagyon rizikózom vele, mert ahogy arra az oldalra fordulok, azonnal vadul tiltakozni kezd, én pedig frászt kapok. Most mi a baj? A fejébe folyik a vér? Nem fér el? Be kell hajlítania a lábát? Mindegy, nem faggatózom, ami neki nem jó, azt nem csináljuk. Így aztán mostanában az a menet, hogy félig ülve, félig a jobb oldalamra fordulva alszom, amíg a szomjúság vagy a hólyagom fel nem ébreszt. Nem panaszként mondom, de jó lenne egy kicsit kényelmesen feküdni. Persze tudom, ez is csak egy gyorstalpaló, ami arra készít fel, hogy akkor aludjak, amikor tudok, nem akkor, amikor szükségem van rá. Egyébként az újszülött az emeletünkön (kéthetes) folyamatosan üvölt. Kezdek aggódni…
Kapcsolódó cikkek
