„Pár hónapja szültem a második fiamat. Az első terhességemnél úgy voltam vele, mindegy, hogy fiú lesz vagy lány, és izgatott voltam, amikor megtudtam, hogy fiút várok. Különösen azért, mert a párom nagyon kisfiúra vágyott és néhány közelebbi baráti családban is inkább fiúk voltak” – idéz a The Guardian egy édesanyát. “A második alkalommal viszont már egyértelműen lányt szerettem volna, hiszen mindig is így terveztem: egy fiam és egy lányom lesz. Amikor megtudtam, hogy ismét fiút várunk, őszintén megmondom, csalódott voltam, és valahogy a terhességet is rosszabbul éltem meg. Tovább rontja a helyzetet, hogy a már említett barátainknál mostanában jönnek a lánybabák…
Megpróbáltam átgondolni és megérteni, hogy miért akartam annyira lányt. Én egyke vagyok, és mindkét szülőmmel jó a kapcsolatom, így a szülő-lány dinamika az, amit ismerek. Azt hiszem, legbelül lehetőséget akartam kapni arra, hogy a saját lányommal megismételjem a jó gyerekkoromat. Olyasmi érzésem is van, hogy jobban kijöttem volna egy lánnyal. Attól tartok, hogy a fiaim közelebb állnak majd az apjukhoz, mint hozzám, különösen, ha idősebbek lesznek. Erős a tabu e téma körül, mert olyasmit üzen, mintha nem szeretnéd eléggé a gyerekedet, vagy nem lennél hálás érte. Ezért a valódi érzéseimet csak a férjemmel és a szüleimmel tudtam megosztani. Mindkét gyerekemet szeretem, és tudom, hogy nagyon szerencsés helyzetben vagyok. Mégsem tudom túltenni magam a szomorúságon, hogy nincs lányom. Csalódtam magamban, és az igazság az, hogy féltékeny vagyok mások örömére is.”
Az édesanya konzultált Dr. Lindsay McMillan klinikai szakpszichológussal, aki a szülők nemi csalódására szakosodott, vagyis sok hasonló esetet látott. Tapasztalatai szerint az ilyesmi gyakran egy másik kapcsolatról szól; talán a szülő ilyenkor egy fontos családi reláció elemeit szeretné továbbvinni, vagy egy reményt, hogy épp eltérő élmények létrehozásával hozhatja helyre a múltat. Vagyis a válaszok a származási családunk történetében rejlenek. Dr. McMillan szerint a lány utáni vágyakozás összefügghet a saját édesanyánk későbbi, elkerülhetetlen elvesztése felett érzett szorongással.
De lehetséges magyarázat lehet az is, hogy akinek nehéz az anyaság, az arra gondol, hogy egy kislánnyal talán könnyebb dolga lenne. Dr. McMillan arról a visszás érzésről is mesélt, amikor olyasmit gyászolunk, ami soha nem is volt a miénk, merthogy igen, ez is lehetséges: „Ha sokat gondolunk egy kislányra, az azt jelenti, hogy ő pszichológiailag már létezik, így a hiánya olyan veszteség, amelyet nem könnyű elviselni, még ha sokan furcsállják is.”
Ha te is hasonlóan érzel, gondolj ilyenkor arra, hogy milyen kapcsolatot szeretnél kialakítani a gyermekeiddel, mert megvan az erőd ennek megteremtésére – mondja a pszichológus amellett, hogy elismeri: nincs azzal sem baj, ha valaki a fenti módon érez. (Ugyanakkor természetesen ezt a gondolatot soha nem szabad a gyerekek előtt kimondani, mert az hatalmas károkat okozhat.) „Nem az a kérdés, hogy miről maradhatsz le a jövőben anya-lánya kapcsolat nélkül. Hanem hogy hogyan tudod egy ilyen kapcsolatnak a fontos elemeit átmenteni a fiaiddal való viszonyba” – magyarázza McMillan. Például a törődés, a kedvesség, az empátia nem fiú- vagy lánytulajdonságok. Hogy a gyerekünk milyenné válik, az pedig nagyon is a mi befolyásunk alatt áll.
Kapcsolódó cikkek
