Borzasztóan hálás vagyok dr. Ujvári Attilának, aki rengeteget csatázott értünk, és végig biztonságot árasztó, derűs és csendes volt. Köszönöm a dúlámnak, Werner Katinak és persze Janinak, a férjemnek, aki még a tolófájások közben is meg tudott nevettetni, és persze Lehelnek, aki velem együtt küzdött, és azóta csak szopik, alszik, mosolyog, ezeket kombinálja.
Az előzmények:
2007. Faros Zalán, sikertelen külső fordítás, programcsászár a 40. héten (István-kórház).
2009. Faros Janka, beindult szülés a 39. héten, egyujjnyi méhszájnál császár (István-kórház).
Nem panaszkodhatom, nem volt egyik sem traumatikus élmény, könnyen és gyorsan felépültem utána, szépen begyógyultak a sebeim. De azért valami hiányzott.
2010 végén pozitív teszt, új baba, új remények a természetes szülésre. Az orvos nem zárkózik el, bár minden látogatásnál közli, hogy higgyem el, ez is faros lesz. 2011 tavaszán kiderül, hogy a doki szabin lesz a terminus környékén. Mi van, ha pont akkor szülök? Nyugodjak meg, úgyis a szabadsága utánra fog előjegyezni a programcsászárra. Milyen programcsászárra? Kedves kis monológ, idézem: „Csak nem gondolja, hogy azért, mert maga természetesen szeretne szülni, három perc alatt jön a Peter Cerny, feláll az aneszteziológia, és tolják a műtőbe, mert eldurrant a méhe bumm!!, és kivesznek a hasüregéből egy félhalott gyereket? Én nem megyek börtönbe!” Készültem a beszélgetésre, úgyhogy mosolyogva csak annyit mondtam, hogy nem baj, én akkor is természetesen szeretnék szülni. A szemem sem rebbent, bár belül egy cseppet azért remegtem.
Elbúcsúztunk egymástól, lázas orvoskeresésbe fogtam. Három név merült föl, dr. Kovács Zoltán (Szent Imre), dr. Boros Judit (Szent István), dr. Ujvári Attila (Szent István). Mivel szerettem volna az István-kórházban szülni (ott már ismertük a járást), először Ujvári Attilával beszéltem telefonon. Nagyon megnyugtató volt. Nem nevetett ki, nem akart elijeszteni, megerősített abban, amit amúgy is sejtettem, hogy két császár után sem öngyilkosság megpróbálni a természetes szülést, legfeljebb műtét lesz a vége, mint a szülések harmincvalahány százalékának. Pont ezt szerettem volna hallani, én a lehetőséget szerettem volna megkapni, hogy megpróbálhatom, mert igenis úgy éreztem, hogy ez nekem menne. Nem is kerestem tovább.A 23. héten voltunk először nála, és láss csodát, onnantól kezdve egy fejvégű baba volt a pocakomban. Jani is elkísért az első vizitre, feltett néhány kérdést az új dokinknak, és innentől kezdve támogatott mindenben. Amikor szabadságra ment, átadott dr. Boros Juditnak, aki hasonló szemlélettel segített. A kiírt időpont után öt nappal találkoztam újra az orvosommal. Kaptam is tőle egy jó kis méhszáj-stimulációt. Ekkor még bő egyujjnyi volt a méhszáj. Megbeszéltük a két nap múlva esedékes főorvosi vizitet. Siklós főorvos vizsgált meg: még mindig bő egyujjnyi méhszáj. Végül nagy nehezen kaptam egy nap haladékot.
Hívtam mindenkit, és hazamentem szüléstbeindítani, rögtön jött Kati, a dúlám is, hozott nordic walking-pálcákat, azzal sétálgattunk, volt sok-sok lélekkönnyítő beszélgetés, meditáltunk, bevetettünk minden természetes módszert (homeós bogyók, talpmasszázs, fűszeres kaja, málnalevéltea…), még a házi beöntéssel is megpróbálkoztam, végül délutánra el is kezdődtek az összehúzódások.
Estefelé már elkezdtük mérni, öt-tíz perc között változtak. Reggel beindult szüléssel jelentkeztünk az épp költöző szülőszobán. Akkora szerencsénk volt, hogy a VBAC-specialista Rákóczi Ági volt az ügyeletes szülésznő, és ő vett fel minket. A vizsgálat egy kósza fájást sem mutatott, meg is ijedtem, hogy mit fognak szólni hozzá, de Ági kedvesen csak annyit mondott, hogy ez a kórházba érkezésnek tudható be.Próbáltam befelé koncentrálni, de érthető okból ez nem ment valami könnyen. Tizenkét óra körül kaptunk szülőszobát, már az új, festékszagú részlegen. Ági megvizsgált, de reggel óta semmi tágulás, ugyanaz a négycentis puha méhszáj. Innentől folyamatosan rajtam kellett lennie a CTG-nek, de végre lett egy saját labdám. Sokszor kislisszoltam pisilni, próbáltam a wc-ben guggolni, húzódzkodni párat.
A következő vizsgálatnál egy óra körül az volt a jó hír, hogy mehet a burokrepesztés, ebben nagyon bíztam. Három körül újabb vizsgálat, újabb piszkálás, de a helyzet változatlan. Öt körül megérkezik az orvosom, megvizsgál, minden ugyanúgy áll, de a babóca feje már kezd ödémásodni. No, gondoltam, hogy akkor itt vége, megyünk a műtőbe, de a jó hír, hogy Siklós főorvos engedi az oxitocint.
No, innen sűrűsödtek az események. Babóca jól reagált, én gyorsan, bár nagy fájdalmak közepette tágultam – nehezítette a dolgot, hogy feküdnöm kellett, de találtam egy jó oldalt fekvő pózt. Kati a fájások közben a keresztcsontomat masszírozta, nem is gondoltam, hogy ez jó lehet, de ha abbahagyta, rögtön reklamáltam. Jani a kezemet és a felsőtestemet tartotta. Négycentis méhszájról két és fél óra alatt jutottunk el a teljes tágulásig. Mint később kiderült, egy óra volt engedélyezve a kitolásra, amit én önhatalmúlag túlléptem 9 perccel. Amikor leesett a szívhang, lihegnem kellett néhány tolófájásra, és úgy érzem, hogy ez segített rájönni, mit is kéne. Innentől már én diktáltam, közöltem, hogy most már menni fog. Nagy nehezen, többszöri kérésre szülésznő is akadt, aki gátvédelmet csinál, és hát mégis megfogja azt a babát, így végül egy pici felszínes repedés mellett, három és fél óra kemény küzdelem után, 20 óra 37 perckor kibújt Lehel (nem tudtuk, hogy fiú lesz vagy lány).
Mindenki nagyon megkönnyebbült, velem pedig madarat lehetett fogatni. A hegbetapintás és hímzés már nem vehette el a kedvemet semmitől.
Janinak ugyan a harmadik babája született, most mégsem csak annyi volt a dolga, hogy odaálljon a műtő elé, és várja, hogy húsz perc múlva a kezébe kapjon egy gyönyörű csecsemőt. Keményen megdolgozott a harmadikért ő is, életében először elvágta a köldökzsinórt, és őszintén hiszem, hogy nagyon büszke volt ránk!
Fésűs-Tolmácsi Petra
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
