A dátum adott: január 11. Feszültség és várakozás. Ez a megelőző nap mottója. Minden trükköt bevetek, hogy ellazuljak. Nehezen megy.
Őszintén hiszek a sport relaxáló hatásában. Ezért nyakig merültem 10-én a mozgásba, először délelőtt úsztam egy kilométert, majd délután a többi anyukával edzettem, míg a gyerekek ovitornán voltak. Már nem ment olyan könnyen a lábemelgetés, és az összehúzódásokat is egyre erősebben éreztem. Este már alig ettem, aztán lefeküdtem. Alvásról persze szó sem volt, csak hánykolódtam.
Aztán inkább felkeltem, jöttem-mentem, mentem-jöttem, a fejemben is körülbelül ilyen sűrűséggel cikáztak a gondolatok. Az utolsó éjszaka egy testben a gyerekkel. Az utolsó éjszaka négyesben. Míg az utolsókat számoltam, megint csak előjött az a szomorúság, amit a császármetszés miatt éreztem. Hogy miért nem adatott meg nekem, hogy megvárva a kisbabám idejét, én magam hozzam a világra? Miért kell nekem egy orvos naptárához igazodnom, ahelyett, hogy az élet maga döntene? És miért, miért, miért?
Fél kettőkor még telebőgtem egy csomagnyi papír zsebkendőt, aztán hullafáradtan bebújtam az ágyba. Víziószerű álmomból a vekker ébresztett. A férjemmel elindultunk a kórházba.
Mindketten halálsápadtak voltunk. Bekopogtattunk a szülőszoba ajtaján, már vártak, és elindult a futószalag. Vetkőzés, öltözés, szülőágy, CTG. Fehérre szorítottuk a férjemmel egymás ujjait. A szülésznő elmerengett a gépből kijövő papíron, „nahát, magának összehúzódásai vannak”, én meg csak hümmögtem. Pedig egyre jobban fájt. Megjött az orvosom, aki a család régi barátja, és örvendezett, hogy milyen szép szülőszobába kerültünk. Nem tudom, nekem ez eddig fel se tűnt. Pedig tényleg volt itt minden: impozáns sarokkád, hifi-berendezés, kötél, heverő, pipacsok a falon. Még egy hatalmas labda is, ami különösen megtetszett az orvosomnak. Mondta is a férjemnek, amíg én itt fekszem, ők akár labdázhatnának is. A kádat megszemlélve még a vízilabdát is felajánlotta, mi meg végre felnevettünk.
Közben az aneszteziológus is megjelent, mérgelődött, hogy tegnap eltört a szemüvege. A másikat meg elveszítette. Megfagyott a vér az ereimben, de egy szemüveg még így is az orrán fityegett. Nem bírtam ki, közbeszúrtam, hogy én azért örülök, hogy talált egy harmadikat. Csak legyintett. „Ugyan, nem ez számít. Az ujjak.” Ő bizony vakon is beadja az érzéstelenítést. Erre az orvosom is rázendített, hogy ő meg nem bírja a vér látványát. Ezért operál vakon. Így aztán egészen vicces hangulat kerekedett, én meg egyre jobban keményedtem. Mire mindennel készen lettek – szinte pont nyolc órakor –, betoltak a műtőbe. A szülésznő még egy pillanatra megállította a kocsit, és ránézett a férjemre. „Puszit adott?” Örök életemre hálás leszek neki ezért.
Bent már jó sokan voltak, az egyik orvos rám nézett, és így szólt: „Hát magának szabályos összehúzódásai vannak. Ez a szülés egyébként is beindult. De jó, akkor tényleg itt az idő.”
Hogy honnan indulnak a dolgok, nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy az agyam irányította az eseményeket. Mivel körülöttem minden arról szólt, hogy a gyerek meg fog születni, a fejemből a jelzés elindult a test felé. Otthon nyilván nem ez történt volna, talán ebben az időben éppen vajas kenyeret kentem volna a gyerekeknek, de itt szülőprogramra kapcsoltam.
Jött a legfélőbb pont, a gerincbe érzéstelenítés. Megint csak hálát adtak az égnek az orvosok, hogy ilyen kis soványan jöttem szülni, mert így sokkal könnyebb beadni az injekciót, mint húszcentis hájrétegen átküzdve. Remegtem, mint a nyárfalevél, nem is értettem, miért kérdezi az aneszteziológus, hogy ugye nem fél. De, nagyon féltem. A legtöbb rémképet ehhez a pillanathoz csatoltam, végtelenített fejfájást, agyvizes leszívást, örök bénaságot, amikor már túl is voltunk a dolgon. Nem fájt, az aneszteziológus nyugtató szavai lassan áradtak szét bennem, ahogy a zsibbadás is. Kikapcsolták a fájdalmamat.
A fejem viszont teljes műszakon üzemelt. Mindenre figyeltem, mindent hallottam. Például a rádiót, ahol a Juventus szólt. Én, mondjuk, Petőfit hallgattam volna, de úgy voltam vele, ez most nem az a helyzet, ahol csatornaváltást kérhetnék. De legalább gyakran mondták be a pontos időt, így tudtam valamelyest tájékozódni. A műtőben rajtam kívül nem nagyon idegeskedett senki. Az aneszteziológus dudorászott, az orvosok dolgoztak.
Az eseményekről az aneszteziológus tudósított, de közben még mindig dudorászott. Éppen a „micsoda nő ez a férfi, neked csak játék a szerelem…” sláger ment Oroszlán Szonjától és Bebétől, arra gondoltam, hogy egész jó hangja van az altatóorvosnak, de azért remélem, nem pont erre a számra kell majd a babámnak világra jönnie, amikor erős nyomást éreztem, és felsírt a kisbabám. Egy másodperc múlva én is.
Innentől kezdve van egy kis adásszünet a fejemben, se a következő Juventus-slágerre nem emlékszem, se az orvosok szavaira. Csak az zakatolt a fejemben, hogy világra jött Ádám, hogyan néz ki, mit csinálnak vele, ugye megvan mindene, és nincs hat lábujja. Azt előre elmondták, hogy a kisbabát születés után egyből beviszik abba a helységbe, ahol a férjem lesz, és ott látják el.
Arra gondoltam, Vili már látja a gyerekünket. Eszembe jutott a nem is olyan régi ultrahangkép, ahol egészen jó profilt készítettek Ádám babáról. Ő már össze tudja hasonlítani a fotót a valósággal, megérintheti, megszagolhatja a kicsit. Ekkor nagy hangon belekiáltott egy férfi a levegőbe: 3110 grammos, 53 centis férfi. „Úristen, 3110 gramm.” Hatalmas baba, az én olvasatomban. Lányaim 2900-al és 2730-al születtek, álmaim netovábbja volt, hogy a háromezret elérje ez a harmadik.
Megint elfutotta a szememet a könny, a következő pillanatban a már készre bugyolált fiúcskát hozták oda hozzám. „Nézze, milyen gyönyörű!” mondta az asszisztensnő, és odaemelte a fejemhez az apróságot. Ádám tényleg gyönyörű volt. A magzatmázas, gyűrött kicsi arc szinte beégett a retinámba. Akkor már nem volt nagy hangja, csak halkan nyöszörgött.
Minden kételyem, ami a kilenc hónap alatt nyomasztott, elszállt. Az eddig csak homályosan látszó jövő letisztult, helyükre kerültek a dolgok. Mint a kirakó darabkái, úgy illeszkedtek össze a képek a fejemben. A három gyerek, mi, szülők, nagyszülők, unokatestvérek, a lakásban a babaágy, a gyerekszoba. Így kerek minden.
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek
