Négy gyermeket szült otthon Béres Edina. Annyira vonzódott az élet születésének csodájához, hogy újra és újra részese akart lenni – később már más nőket segítve is. Dúlaként (vagyis szakképzettséggel nem bíró, érzelmi és praktikus támogatást nyújtó asszonytársként) kezdte gyakorlott mester mellett, majd szülésznői képesítést szerzett (három éves főiskolai képzés), de mivel nem kórházban dolgozik, ‘bába’ a foglalkozása pontos megjelölése. Kevesen tudják, hogy minden bába szülésznő, vagyis ugyanazzal az államilag elismert szakképzettséggel bír, mint a kórházban, orvos mellett dolgozók, és persze ugyanúgy érvényes működési engedéllyel rendelkezik. Emellett nagyobb önállóságot élvez “Ott a szülésznő gyakorlatilag az orvos kiszolgáló személyzete – fogalmaz Edina – nincs önálló döntési jogköre, orvosi utasítás és felülbírálás alapján teszi a dolgát, még ha sokszor nagyobb rálátása is van a folyamatra, mint akár a friss rezidensnek, aki mellé beosztják.” Az önállóság persze nagyobb felelősséggel is jár: egy bába teljes körű, személyes szakmai és büntetőjogi felelősséggel tartozik a munkájáért.
Fontos tény az is, hogy az otthonszülés sosem volt tiltott Magyarországon (hiszen régebben mindenki otthon szült), csak évtizedekkel ezelőtt nem szabályozták. Ma azonban számos feltételnek kell megfelelni ahhoz, hogy valaki így hozhassa világra a babáját – ezek közül csak egy az, hogy legfeljebb húszperces távolságban kell lennie egy szülészettel rendelkező háttérkórháznak, amelynél – legkésőbb a várandósság 36. hetéig – a bába bejelenti a tervezett otthonszülést.
Szülésvezetés helyett szüléskísérés
Magyarországon évente mintegy 89 ezer baba születik, fél-egy százalék tervezetten otthon. Edina szerint ma olyan anyák is döntenek így, akik szívük szerint a kórházi szülést választanák (a járványhelyzet vagy az ottani bánásmód és a körülmények miatt). Egyre több egészségügyi dolgozó szül velünk…”
Szerencsére a szülések elsöprő többsége (85-90%-a) komplikációmentes, vagyis ‘élettani’. (Ahogy Edina fogalmaz, a szülész-nőgyógyász szakorvos a patológiás szülések szakembere, az élettani szüléseké pedig a bába vagy a szülésznő.) Ehhez képest valóban nagy szám az 50%-hoz közelítő hazai császármetszési arány. “Az orvosok megtalálják azt a terepet, ahol szükség van rájuk – mondja Edina – de valójában minden nő tud szülni, ha hagyják.” Ennek értelmében ő a könyvében (Béres Edina: Maga ki?! – Történetek születésről, életről, halálról – egy 21. századi bába írásai) így definiálja a munkáját:“a természet rendje szerint való szülések szolgálata. Vagyis az életet adó nő melletti szolgálat, az asszony ösztönös tudásának folyamatos visszatükrözése, megerősítése a fogantatástól kezdve a szülésen át a gyermekágyas időszakig. Sőt, nem ritkán még azon túl is.” Hangsúlyozza: ők szüléskísérést vállalnak, nem pedig -vezetést, ahogy az a kórházakban szokásos.
Úgy tapasztalja, hogy az ottani kollégák a mai napig inkább ellenségesen viszonyulnak hozzájuk, közülük kevesen ismerik el a munkájukat, bár azt mondja, ez nem feltétlen rossz szándékból fakad, inkább tájékozatlanság, információhiány az oka. Sok helyen be sem engedik őket az anyával, ha valami miatt végül mégis intézménybe kell menni. “Emlékszem arra az esetre, amikor az anya rendben szült otthon, a baba egészséges volt, de az anya általános állapota nem volt megnyugtató, így bevittük kórházba. Már a mentőbe sem szállhattam be, a vizsgálóba pedig végképp nem, pedig az anyának joga lenne hozzá, hogy legyen vele valaki.”
- Kapcsolódó: Nobel-díjas bába
A kormányrendelet egy sor kizáró okot – például ikerszülés, farfekvés – felsorol, amikor az otthon szülés nem jöhet szóba, de előfordul az is, hogy Edina maga nem vállal egy megbízást, például mert nem érzi a kölcsönös bizalmat, vagy mert az apa nagyon mást szeretne, mint az anya, és ez káros feszültséget szül. A bába dolga és felelőssége felismerni azt is, ha szülés közben adódik olyan helyzet, amikor kórházba kell menni. Edina praxisában előfordult, hogy mentőt kellett hívni, mert szövődmény lépett fel az anyánál, de mire kiértek, abbamaradt a vérzés, és minden rendeződött. A babának semmi baja nem volt, mégis mindenáron be akarták vinni. “Három órán át ment a huzavona, már rendőrt akartak hívni – meséli Edina. – A békésen alvó, egészséges újszülöttet kikapták a bölcsőből, ledugták a csövet, megszúrták az ujját… ez így már messze nem az a háborítatlanság, amit terveztek.”
A könyvben erről az esetről is részletesen olvashatunk, mellette pedig számos gyönyörű emlékből, szépen, szeretettel formált mondatból ismerhetjük meg az élet, és a női erő csodáját: egy több mint két évtizedes bábai munka élményeit.
Edina maga is minden gyerekét otthon szülte, és mind jó élmény volt számára. “Önerőből tudtam átjutni a saját nehézségeimen, ebben támogattak a körülöttem lévő segítők. Nem ugyanaz az ember lennék, ha nem így történik, egy egész életen át tudok abból a négy szülésből táplálkozni. De az is biztos, hogy ha Ádi fiamat, az elsőszülöttemet, kórházban szülöm, megcsászároztak volna, és akkor a többiekkel is jó eséllyel az az út várt volna rám.”
Vállelakadás és oxigénhiány: a legnagyobb félelmek
Persze az igazi kérdés mégiscsak az, hogy mi van, ha mégis baj van. Mi van, ha mi leszünk az egy ezrelék? Olyankor vajon az a húsz perc elég, amíg eljutunk a műtőig? Hiszen történtek már Magyarországon is tragédiák.
A rettegett vállelakadás kórházban is előfordul, és sajnos ott sem mindig sikerül megmenteni a babát, hiszen ilyenkor már nem lehet császármetszést végezni, csak határozott műfogások segítenek, viszont másodpercek is számítanak. A vállelakadások túlnyomó többsége orvosolható, intézményben is, intézményen kívül is. Nagyon ritkán pedig nem: sem intézményben, sem intézményen kívül.
Más a helyzet a köldökzsinór babára tekeredésével, amitől sokan szintén tartanak, és bár valóban ez az egyik vezető oka a császármetszéseknek, Edina szerint alaptalanul. “Ha hagyjuk a kisbabának és az anyai vezérlésnek, hogy maga irányítsa a folyamatot, ha engedjük az anyát szabadon testhelyzetet változtatni, akár minden méhösszehúzódás után, a kisbaba a lehető legjobb eséllyel fog kifogástalan állapotban megszületni. Kifejezetten ellenjavallt ilyenkor siettetni a folyamatot. Evidence-based kutatási eredmények bizonyítják, hogy a szaksegítséggel kísért otthonszülés legalább olyan biztonságos, esetenként pedig biztonságosabb is, mint az intézményi keretek közötti (a bábai statisztikák nyilvánosak). Ha nem így lenne, nem lenne törvényileg szabályozott választási lehetőség.”
- Kapcsolódó: A szülés mint emberi jog
Véleménye szerint nem azon múlik a biztonság, hogy áll-e mentő a ház előtt vagy sem (egyébként a közhiedelemmel ellentétben más országokban sincs ilyen), hiszen az csak plusz stresszforrást jelentene, és nem az a cél, hogy a kórházi körülményeket kvázi behelyezzék a nappaliba. “De nem is a vak szerencsén, ahogy a bulvármédia szereti beállítani – folytatja Edina. – A nő a legjobb iránytűje saját várandósságának és szülésének. Az a felelős döntés, amelyet ő korrekt tájékoztatás alapján megfelelő információk birtokában hoz a szülését illetően, bizonyítottan a legcsekélyebb rizikóval jár számára és kisbabája számára. Ha főszereplője lehet a saját folyamatának és a szülészeti ellátórendszer szereplői ekként is kezelik őt, ha nem kebelezi be a futószalag rutinszerűsége, ösztönösen a számára legbiztonságosabb utat fogja választani. Többek közt attól is olyan kiemelkedően jók a bábai statisztikák világszerte és Magyarországon is, mert egyrészt nincsenek rutinszerű beavatkozások, melyek dominósorként újabb és újabb beavatkozásokat tennének szükségessé, másrészt nincs szülésindítás (viszont van szoros szakmai jelenlét és nyomon követés a folyamat során), kivétel nélkül minden baba akkor indul, amikor az összes élettani folyamata megérett, és készen áll a külvilághoz való zökkenőmentes alkalmazkodásra.” Ami a komplikációkat illeti, Edina szerint nem az a kérdés, hogy mindaz, ami a szülészeti tankönyvben fel van sorolva, meg fog-e történni egy bába praxisában, hanem csak az, hogy mikor. “Aki igent mond az élet születése körüli szolgálatra, az igent mond a lehetséges veszteségekre is” – mondja, és ebben benne van az is, hogy ők bizony vetélések körül is segédkeznek, amikor várandósság alatt spontán ‘elmegy’ a baba.”
“Az anyákkal való kapcsolódásunk minőségéből fakad, hogy mi is átéljük, átérezzük ezeket a traumákat. Sokat jelent számukra, hogy olyannal oszthatják meg, aki érzi és érti őket. Egy szülészorvos soha nem szült, és soha nem vetélt. Az a bizalom, amit kapunk, megtisztelő, felemelő.”
Kérdezem, szabad-e sírni ott, a helyszínen. “Persze. Akár az örömtől is, de sokszor akkor szeretnék, amikor azt tapasztalom, milyen nehéz dolga van egy nőnek. Látni például egy olyan házasságot, ahol a férj egyáltalán nem segít a feleségének. Emlékszem egy nőre, akinek z alatt a huszonöt perc alatt kellett szülnie, amíg a tizenhárom hónapos gyereke aludt. Amikor a pici világra jött, először őt szoptatta meg, aztán a nagyobbat, és közben jött az öt éves, hogy éhes. Úgyhogy felkelt volna megmelegíteni neki az ebédet. Én persze ott voltam, és át tudtam vállalni tőle, de másnap már nem leszek ott.”
Csak az menjen bábának…
Edina azt mondja, ő áldásként értékeli, hogy minden anya és baba egészséges, aki vele szült. “Látni egy születést, az újszülött szépségét – ezt nem lehet megszokni. Nincs olyan, hogy rutin.” Ettől függetlenül ő is érzett már úgy, hogy befejezi. “Néha túl sok a kívülről jövő igazságtalan bántás, a megaláztatás, pedig sajnos elég jól hozzászoktunk. Ez a hivatás olyan, hogy míg elsírjuk a könnyeinket, már csörög is a telefon, és hívnak, hogy indulni kell. Csak az megy bábának, aki nem tud nem bába lenni…”
Úgyhogy Edina telefonja soha nincs kikapcsolva, a ‘bábatáska’ pedig éjjel-nappal összepakolva, indulásra készen vár. Gyakori, hogy éjjel vagy hajnalban indulnak meg a szülések – háromszáz kilométer volt a legtávolabbi, ahova elment egy új életért.
Nem úgy hangzik, mint egy ideális foglalkozás egy háromgyermekes, egyedülálló anyának. “Ádi, Zora és Gadi – ír Edina a könyvben a gyermekeiről – Ők azok, akik kitöltik a mindennapjaimnak azon részét, amit nem várandósokkal, és nem szülés körül töltök, és akik a legnagyobb rugalmassággal teszik lehetővé azt, hogy az édesanyjuk bármelyik nap, bármilyen napszakban indulni tudjon, amikor hívják.”
Ebből talán már ki is derült, hogy Edinát magát is érték súlyos veszteségek. Egy kislányát és a kicsi gyermekei édesapját is elveszítette – mindkettejüket betegségben – ezek a történések sem maradtak ki a könyvből.”Egyértelmű volt, hogy a saját életemet is bele fogom írni. Hiszen a személyes történeteim által váltam és válok azzá, aki vagyok, és mindez hatással van a szolgálatra, amelyet végzek.”
Edina azt mondja, nem igaz, hogy a fájdalmak megerősítenek. “Nem tudom a választ arra a kérdésre, hogy az embert próbáló veszteségeket hogy lehet kibírni. Amikor megtörténik, úgy érzed, hogy ezt nem fogod túlélni. Aztán rájössz, hogy de igen, és az még sokkolóbb. Mert szembesülsz vele, hogy cipelni fogod magaddal, egész életeden át, hogy ezzel fogsz együtt élni. Én ma ugyanúgy naponta gondolok azokra, akiket elvesztettem, mint a legelején. A gyász nem radírozódik ki, csak távolabb kerül időben. A szeretteim mindig a részeim maradnak.”
Van, aki szerint azért kapott ennyi nehézséget, mert erős, de ő azt mondja, nem érzi magát annak. “Vagy ha az is vagyok, azt csak a kényszerűség szülte.”
Ma a legtöbbet édesapjáék, és a már felnőtt fia, Ádám segít neki. De felnőtt lett közben valaki más is: jövőre huszonhat éves lesz az a fiatalember, akinek először volt jelen a születésénél.
Kapcsolódó cikkek
