lead: Mint minden kismama, én is rendszeresen jártam a vizsgálatokra, miközben boldog, tartalmas életét éltem. Készültünk a nagy napra. 2010. február 2-án, hajnali 6 óra 41 perckor született meg császármetszéssel a kisfiam a SOTE II. Női Klinikán. Elégedett voltam a kórházzal, a nővérekkel, a szülésznőkkel, mindenkivel. Azonban a születést követő vizsgálat után Marcit azonnal a PIC-re (csecsemő intenzív osztályra) helyezték át. Hála az égnek és a nőgyógyászomnak olyan kórházba mentem szülni, ahol van intenzív centrum, és nem kellett külön töltenünk egy percet sem.
A neonatológus elmondása szerint a 9/10-es Apgar dacára hipotónia (izomgyengeség) lépett fel Marcinál. Ezenkívül több egyéb apró elváltozást látnak a gyerkőcön, ezért megkezdték a kivizsgálását.Ahogy lehetett, felvitettem magam hozzá. Inkubátorban pihegett a drágám, infúzióra kötve. Visszagondolva azt kell mondjam, ez még nem is volt olyan szörnyű. Ahogy teltek a napok, mind többet tudtam meg Marci állapotáról. Kiderült, hogy szopási és nyelési nehézségei is vannak, így orrszondán keresztül kellett táplálni, szopizni nem tud, és valószínűleg később sem fog tudni, mert a szájpadlása alkalmatlan rá. Ahogy megindult a tejem, háromóránként fejtem. Amikor csak lehetett, látogattam a picikémet, esténként pedig apa is bejöhetett egy-egy órára.
Két hét után vehettem először a kezembe, de vigyázva, mert a légzése sokszor rendetlenkedett, így oxigénpótlást igényelt – mindig ott volt az orra előtt egy kis cső, amelyen az oxigént kapta. Négy hét után a Tűzoltó utcai klinika neurológiai osztályára kerültünk miopátia gyanújával (ez az elnevezés az izmok súlyos fejlődési rendellenességére utal).
Itt kezdtem vele ismerkedni. Etetni továbbra is szondán keresztül lehetett, de fürdettük, öltöztettük, tisztába tettük, mindent elkövettünk, hogy családias környezetben legyen. Az első egy hónapban se nagyszülők, se rokonok nem láthatták, most végre találkozhatott vele mindenki, de továbbra is csak óvatosan lehetett emelgetni az oxigén miatt.
Két és fél hét elteltével egy vizsgálat során egyszer csak leállt Marci légzése. Azonnal hívták az intenzívről az orvosokat, nővéreket, újraindították a légzését (hála az égnek, a szíve nem állt meg, így nem kellett újraéleszteni). Közös döntés alapján az intenzív osztályra került megfigyelésre, ahol kiderült, hogy súlyos tüdőgyulladása van. Lélegeztetőgépre került, meggyógyult, majd következtek-folytatódtak a vizsgálatok. Ez az időszak volt a legnehezebb az életében. Egy hét gépen, egy hét gép nélkül, majd újra gépen. Az intenzív osztályon ismét látogatási tilalom, csak mi, a szülei mehettünk be hozzá, de hála az égnek, én napközben vele lehettem. Nem tudták megmondani, mi okozza ezt a rengeteg problémát, egyre rosszabbul lett…Közel négy hónap történéseiről kellene beszámolnom ahhoz, hogy leírjam, min is mentünk keresztül, míg Marcikánk hősiesen küzdött az életéért. Sajnos azonban életének századik napján (2010. május 14-én délután) több vírusfertőzés következtében itthagyott minket. Ekkorra már nagyon fáradt volt. Nehéz kimondani, de tudjuk, jobb ez így neki. Mindenki, aki fontos volt számára, ott volt vele: apa, anya, kedvenc nővérkéink és a doktor néni, aki kezelte.
Mindenhol csak a boldog anyukákról, a szoptatás fontosságáról olvashattam. Beteg kisbabáról, illetve arról, hogy szüleik hogyan viselték, élték túl a legnehezebb napokat, sehol. Minden nap várakozással telt. Ez mindent, mindenkit felemészt. Az egész családot. Amikor Marci elment, az ágya fölött sírva csak arra tudtam gondolni (és azóta is arra gondolok), hogy vajon mindent megettem-e.
A második hónapban már annyira zaklatott voltam, hogy a sok-sok gondolat viharát csillapítandó, blogba kezdtem.
Azóta eltelt másfél év, dolgozom. Egy éve egyedül vagyok, a párom végül úgy döntött, hogy folytassuk külön. Marci betegségére azóta sem derült fény, tehát továbbra sem tudom, lehet-e később gyerekem. Felfedeztem Singer Magdi támogató csoportját , ahol a gyerek elvesztése fölötti fájdalom, a veszteség feldolgozásban segített. Mára már azt mondhatom, egészen jól sikerül újra majdnem teljes életet élnem, bár sosem fogom tudni pótolni Marcusomat.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
