Részesei voltunk egymás életében a szerelmi csalódásoknak, a családi perpatvaroknak, életbéli sikertelenségeknek és sajnos egy olyan sorsdöntő betegségnek is részese lehettem az életében, amire hát mindenki azt mondja, hogy “Ez velem úgysem történik meg.” Mindezt azért írom le, mert ez az elsöprő fájdalom szorosan összefügg az ő leendő apaságával. Hasnyálmirigy rák – hangzott a diagnózis és áll mintegy bélyegként az összes orvosi dokumentumán és mint az kiderült a későbbiekben, az orvosok rosszindulatú ráknak vélték. Amikor a diagnózis papírra vetődött, addigra az én tekintélyt parancsolóan magas 190 cm-es – akkor még csak – barátom 60 kilósra fogyott. Semmi nem volt biztos, a holnap sem, nem hogy a jövő.
Embert próbáló, hitet előtérbe helyező és mindent arra alapozó hónapok következtek. Nos, mesénk főhőse ahelyett, hogy emésztette volna magát és méregette volna a tükörből rá visszatekintő beesett, csontos arcát eldöntötte, hogy ha nem most, akkor soha nem fog változtatni az életén. A mai napig a magam “hurrá optimizmusával” is értetlenül állok azelőtt, hogy a legmélyebb gödörből hogy képes valaki a körülmények ellenére egyenes háttal, felemelt fejjel, az élettel dacolva felállni. Azonban a sors kacsintott egyet cserfesen és megkínálta ezt a rendkívül erős embert egy második eséllyel, ugyanis javulni kezdtek az eredményei. Bizakodtunk, hittünk és természetesen gyomorgörccsel vártunk minden kontrollvizsgálatot. Emlékszem, az elsőnél otthon, a telefont szorongatva ültem az ágyam szélén és talán életemben először, könnyáztatott arccal hangosan könyörögtem érte a Jóistenhez. Amikor megszólalt a telefon és a köszönésén már hallottam, hogy minden rendben, újból összeroskadva adtam hálát, mert akkor igazán éreztem, hogy valaki van, aki bennünket meghallgatott, de biztos voltam benne, hogy ennek a férfinak valahol vissza is kell, hogy adjon az élet. Bárhol, bármikor… valami jót!
Eltelt két év, ebben az időben még főiskolás voltam és mivel egymás ügyes-bajos dolgait jól ismertük, abszolút nem volt furcsa, hogy az oktatáson ülve jött egy üzenet, miszerint az iskola előtt vár, beülünk valahová, mondani szeretne valamit. Ez a hely egy Galiba nevű kocsma volt.. romantikus, igaz?! Az egyetlen, ami eltért a korábbi találkozásainktól, az a kedvesem, Atti viselkedése. Izgatottan fürkészte a lába alatt a talajt, szűkszavú volt, amin hála Istennek az én édesanyámtól örökölt bőbeszédűségem rögtön javított, de éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, a legnagyobb bajban sem láttam ennyire elveszettnek. Sajnos az előbb ismertetett előzmények miatt nem számítottam jóra, de nem akartam éreztetni, hogy féltem őt, nem akartam, hogy ha tényleg gond van, azt érezze, hogy én sem stabil hátvédként állok mögötte. Persze a legkevésbé akartam azt hinni, hogy igazam lehet.
A kocsmában egy kis sarokban foglaltunk helyet, Atti a baracklevét is ügyetlenül kérte ki, mint aki életében először kommunikál emberrel. Egyre inkább nem értettem, mi lelhette az én barátomat és szerettem volna túljutni “A” beszélgetésen, mert a hangulat feszélyezni kezdett engem is és tudtam, már nem bírom sokáig leplezni az aggodalmam. Atti, mintha az addig meglévő gátlásait félredobta volna, a szemembe nézett és azt mondta: beléd szerettem. Azt hiszem a kedves olvasó nem lepődik meg, ha azt mondom, mindenre számítottam, csak erre nem. Az érdekesség viszont az volt, hogy konkrét választ nem tudtam adni, ehelyett az csúszott ki a számon: “na bakker.” Éreztem, hogy ha párkapcsolattá alakul a mi kapcsolatunk, elveszítek egy barátot. Ha nem alakul párkapcsolattá, többé nem tudok barátként tekinteni rá és különben is.. milyen szép nagy szemei vannak! Időt kértem. Időt arra, hogy rendezzem a gondolataimat, hogy mindezek ellenére találkozzunk, legyünk egymás mellett, hiszen fontos személy számomra.
Ezután randik következtek, amiről nem tudtuk mi sem, hogy randi. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy lopott érintéseket, hátsimogatást váltottunk, gyakrabban és másként mosolyogtam rá, majd a kezem a kezében találtam.. és benne is hagytam! Végül 2016. február 14-én eljött a szülői házam elé a sok mindent megélt Suzukijával, miután elmondtam, hogy a korábbi kapcsolataim miatt a Valentin nap nem a szívem csücske, bármennyire hittem az igaz szerelem erejében, valahogy mindig balul sültek el a dolgaim. Tettünk egy sétát a helyi parkban, ő rózsacsokorral lepett meg én pedig éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben kalapál. Akkor először én lettem az, aki izgatottan fürkészte a lába alatt lévő talajt és nem találta a szavakat. Szerelmesek lettünk egymásba, igazán szerelmesek. Még abban az évben, december 25-én megkérte a kezem, igen.. 10 hónap után, de hát amikor az ember 4 éve lelki társa a másiknak, valahogy nem sok kérdés merül fel, pontosan tudtam, kinek és mire mondok igent. 2017-ben megvásároltuk az első kis kertes házunkat, ami azóta is otthonunkként szolgál és számunkra a béke szigete, hiszen mióta mi otthonra leltünk, a dolgok úgy tűntek, jól alakulnak. 2019 októberéig.. Ugyanis PCOS-el és inzulinrezisztenciával diagnosztizáltak éppen akkor, amikor bár csak gondolat szintjén, de motoszkálni kezdett mindkettőnk fejében a gyermekáldás gondolata.
Újabb embert próbáló időszak következett, 25 kg-ot híztam, egy teljes év maradt el menzesz nélkül, az arcbőrömön alig lehetett látni gyulladt pattanások nélküli bőrterületet, amit persze sokan előszeretettel jegyeztek meg, de a 25 kilót 2020 júliusáig sikerült leadnom, teszem hozzá, csodával határos módon, hisz egy ilyen diagnózissal sok nő tudja, éppen az okoz nehézséget, ami részben a megoldást kínálná. Végig arra gondoltam, hogy legalább Atti eredményei rendben vannak, egészséges, én majd csak túljutok ezen az akadályon.
Kipróbáltam mindent, vitaminok, étrendkiegészítők, gyógyszerek, torna, kemény edzések, aminek az eredménye az lett, hogy 2020 júliusában igen hosszú idő után magától jött az első menzesz, újra nőnek éreztem magam. Ennek fényében úgy döntöttünk, hogy bármi is következzék, lépjünk a családalapítás – számunkra úgy tűnik – rögösnek ígérkező útjára. Én számtalanszor elképzeltem, hogy a pozitív teszt után délután, édes babacipőt, pozitív tesztet csomagolok egy selyemszalagos díszdobozba, úgy fogom közölni a hírt, miután egy napon keresztül kibírom, hogy magamban tartsam. Az egészségem érdekében mindent betartottam, heti 5x másfél órát edzettem, folytattam a vitaminszedést, grammra pontosan tartottam az előírt 160 grammos diétámat, a környezetem dicsért a szemmel látható változások miatt, de hogy ne legyen rögtön happy end a mese, sok negatív terhességi tesztet követően 2020 novemberében a megfeszített erővel véghez vitt változások ellenére újra annyi cisztát talált az orvosom a petefészkemben, amire őt idézve azt mondta: “Hölgyem, ezek közé a ciszták közé egy tű alig férne el.” Majd egy hormon vérkép után 2020 december 23-án az endokrinológusom is azt mondta, hogy bár próbálkoznunk lehet, de az, hogy én hormon injekció és gyógyszer nélkül várandós legyek, az értékeimet tekintve teljességgel kizárt. Nem az orvosok tévedtek, tényleg semmi sem úgy nézett ki a leleten, ahogyan illett volna. Nem szépítem, itt összetörtem. Hazakerékpároztam és engedtem, hogy az egész testemet rázza a zokogás. Nem akartam elhinni, hogy tényleg soha nem “csaltam” a diétában, a fogaimat összeszorítva dolgoztam éjt nappallá téve azon, hogy az az ember, aki a poklok poklát megjárta és visszafordult arról az útról, ahol más már régen feladja, egyszer édesapa lehessen. Egy megtestesült kudarcnak éreztem magam, aki nem lesz képes arra, hogy megadja a párjának az őt megillető életbéli legnagyobb ajándékot: a gyermeket. Órák hosszát beszéltük aznap és a karácsonyt a kedvesem erőt adó motivációjának köszönhetően mosolyogva csináltam végig. Megbeszéltük, hogy semmi nem történik ok nélkül az életben, valamiért nekünk a gyermek most, még nem adAttik meg.
Január 18-án újra késett a menzeszem. Én tökéletes nyugalommal könyveltem el, hogy rendben, nyilvánvalóan megint a hormonok játszanak, talán még és még több cisztám van, hiába dolgozok a célért továbbra is. Addigra hozzászoktam, hogy az élet mindig letaszít az útról, amire annyira próbálok legalább fél lábbal felkerülni. A kedvesem reggel arra kért, hogy csináljak egy terhességi tesztet. Furcsa volt, mert addig sosem kért ilyet, de nagyon dühös voltam rá, nem értettem miért akarja azt, hogy újra csalódjak, amikor ha valaki, ő pontosan tudja, min mentünk keresztül. Beadtam a derekam, de teljesen biztos voltam benne, hogy ez is egy újabb “egypálcikás” lesz, majd egy újabb nap következik, amit úgy töltök, hogy nyilvánvalóan szomorú leszek és az összes plakátról édes babapofik fognak rám visszamosolyogni, a TV-ben pedig valahogy háromszor annyi pelenkareklám és terhesvitamin reklám fog lemenni. A tesztet a fürdőszobában hagytam, még az ajtót is rácsuktam, látni sem akartam a csalódást rajta. Munkába készülődtem, de mielőtt elindultam volna, gondoltam ránézek, ha már fáj, fájjon nagyon, “mit nekem..”. Felemeltem a tesztet és azt hittem a kiszáradt kontaktlencsém tréfál velem, mert két erős, nagyon erős rózsaszín csíkot láttam. Megdörzsöltem és kissé meresztettem a szemem, mintha attól jobban látnék, de a 2 csík 2 csík maradt. Az égvilágon minden, de minden lejátszódott a fejemben, mint a “Minden6ó” című filmben a bajbajutottak könyörgését Jim Carrey, szinte úgy hallottam zsongni a gondolatokat. Remegtem egész testemben, szinte alig tudtam egyenesen elmenni a kedvesemig, aki szinte semmit nem látott maga előtt, úgy indult el felém a szoba túlvégéről. Kezébe vette a reményt adó tesztet és azt hajtogatta: “Ez az? Ez az? Ez tényleg az? Ez pozitív?” Szóval a mese főhőse aznap lélekben mindenképp apává vált.
Jelenleg 6 hónapos kismama vagyok szerelmünk gyümölcsével, aki a létezésével is bebizonyítja történetünk összes tanulságát, miszerint lehetetlen egészen egyszerűen nincs! A kislányunk, Alíz szeptemberben érkezik meg a béke szigetére. Abba az otthonba, ami annyi könnyet, küzdelmet, reményt, csalódást, feladást majd hitet látott. Annak a férfinak a kezébe, aki megjárta a poklot, majd mosolyogva tért vissza onnan. Akiben emberfeletti hit és erő lakozik, akivel többé soha senki nem hiteti el, hogy bármire is képtelen volna. Aki a saját példáján keresztül egészen biztosan át fogja adni a csöpp kislányunknak azt az erőt, ami benne él, mi több, lángol. Akinek a kezét egy örök életen át fogni fogom és igazán társa leszek, bebizonyítva azt számára, hogy csodálatos ember, bebizonyítva a sorsnak, hogy akkor, évekkel ezelőtt a fekete ködből egy nagyszerű ember kezét fogta meg és rántotta ki a napsütéses oldalra. Akinek szeptemberig számtalanszor el fogom mondani még: tudom, hogy jó apa leszel!
A fenti írás a Tudom, hogy jó apa leszel pályázatunk 1. helyezettje.
Kapcsolódó cikkek
