Kezdem azt hinni, hogy ebben az országban nemcsak a focihoz és a politikához, de a terhességhez is ért mindenki, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő! Természetesen ebbe életem értelme, a párom is beletartozik, aki a soron következő ultrahang után, ahová nem engedték be (!), közölte, hogy ez a gyerek, idézem: “bazi nagy”.
Szóval miért is nem engedték be? Mert ha az AFP-vizsgálathoz tartozó, beutalós, kötelező ultrahangvizsgálaton veszel részt, amire egyébként a tb miatt jogosult vagy, nem kísérhet el hozzátartozó. Vagyis elkísérhet, de nem jöhet be a vizsgálóba, nem nézheti meg a gyerekét. A fél órával ezután kezdődő fizetős szolgáltatásra már minden további nélkül. Nem ecsetelem, hogy ez milyen cirádás szófordulatokat hozott elő egyébként türelmes szerelmemből, de megígértem, hogy azonnal felhívom, amint kitettem a lábam a kórházból.
Ott fekszem tehát, zselével a hasamon, jobbomon a doki, és már percek óta hallgat. Ugyanez volt a Down-szűrésen is, a vizek jöttek rólam, hogy vajon miért nem szól. Van valami probléma netán? Semmi gond, anyuka, csak a bébi nem hajlandó mozogni, nem tudom megmérni a feje térfogatát. És most megint. Az én fiam délután sziesztázik, hiába kocogtatjuk, forgolódom, köhögök, időnként int egyet a kezével, és mintha vigyorogna is, olyan jót alszik. Sebaj, azért valahogy csak felébresztjük, szerencsére megint minden rendben van vele: a hossza 24 centi. Szép, hosszú lábú a gyerek, talán kosárlabdázó lesz ő is, mint a nagyapja. – Hát ez bazi nagy – mondja a másik szülője, aki közben nőgyógyásznak állt, mindenesetre igaza van. Tényleg az, én pedig abban reménykedem, hogy a feje nem lesz túl méretes, mégiscsak az a dolgok alfája és ómegája, meg hát nekem kell majd kinyomni.
De mozogni nem nagyon hajlandó, időnként érzek valamit, de csak olyan óvatosan, mintha egy kis halacska farka csapkodna és simogatna belülről. El is nevezzük “halacskázásnak”, és amikor megcsiklandoz, mindig nevetnem kell, mert tulajdonképpen csodálatos érzés, bár felfogni még mindig nagyon nehéz, hogy nő, növekszik a pocimban ez a hosszú lábú kisfiú, aki délutánonként nem hajlandó pörögni.”Aztán meg majd nem bírsz aludni, ha bukfencezik” – mondta anyukám, és visszatette a kezét a hasamra, hátha mégis megmozdul. Nem tudom, nekem olyan érzésem van, hogy ezt a gyereket már most sok mindenért imádom. Jó srác. Nem okoz túl sok gondot, legtöbbször úgy érzem magam, mintha csak sokat ettem volna, a napjaim a normális mederben folynak tovább. A védőnő azt mondta nevetve, Judit, magának tünetmentes terhessége van, örüljön neki! Örülök, hát hogyne örülnék! Csak már nagyon szeretném, ha az apukája is érezné, mert jó lenne vele is megosztani ezt az érzést. Várakozunk tehát, mikor rúg meg először annyira, hogy kívül is észlelhető legyen. Addig is délután sziesztázunk egyet mi is, amíg még lehet!
Kapcsolódó cikkek
