Várandósságom negyven hete nagyon hamar elröppent, bár az első harmadban voltak problémák. Policisztás ovárium szindrómás betegként még progeszteron-injekciókat is kellett kapnom, nehogy elveszítsük a babánkat. Ám a 12. hét után mintha minden korábbi nehézségünket elfújták volna.
2010. augusztus 27-én, amikor két nappal átléptem az orvos által jósolt időpontot, meleg napra ébredtünk. A délutáni NST-n a szülésznőnk meg is jegyezte, hogy neki gyanús a gép által rajzolt görbe. Cinkosan összemosolyogtunk a párommal, magunk sem hittük, hogy órákon belül megszületik gyönyörű kislányunk, Korinna. Mivel semmi jele sem volt a közelgő szülésnek, eldöntöttük, hogy moziba megyünk. Aznap semmi kedvünkre valót nem vetítettek, így finom vacsora lett a tervezett programból. Miután hazaértünk, gyors tusolást és korai lefekvést terveztem. A tusolás után furcsa érzésem támadt: mintha szivárogna a magzatvíz, de nem voltam egészen biztos benne. Felhívtam a szülésznőnket, aki kérte, hogy menjünk be a kórházba. A kórházban gyors vizsgálat után kiderült: jól gondoltam, enyhén, de valóban szivárog a magzatvíz.
Ettől kezdve felgyorsultak az események. Tudtuk, hogy Korinna császármetszéssel jön majd világra, mert farfekvésben csücsült a pocakomban. A szülés szépen elindult, a méhszáj tágult, az NST-n is gyönyörűen rajzolódtak a fájásgörbék. Orvosunk ekkor látta elérkezettnek az időt, értesítették az anesztéziás csapat tagjait, és húsz percen belül már megszeppenve feküdtem a műtőben. Korinna hangját augusztus 28-án hajnali 1 óra 8 perckor hallottam először. Egy pillanatra megnézhettem, megpuszilhattam, de csak záporoztak a könnyeim a meghatódottságtól. A kislányomat elvitték, megvizsgálták és felöltöztették, majd a kint várakozó apukája karjaiban töltötte élete első perceit. Fél órán belül én is „csatlakozhattam” hozzájuk. Hárman, családként vártuk a reggelt.
Kovács Bernadett, Budapest
Kapcsolódó cikkek
