Egy kényelmes fodrászszékben ültem, a fejem hátradöntöttem a mosdókagylóba, miközben a stylist levendulás sampont kent épp a hajamba. – Valami különlegesre készülsz? Kérdezte. Megveregettem a hasam duzzadt részét, és elmondtam neki, hogy holnap szülök, császármetszés, és hogy ez lehet az utolsó jó mosásom és szárításom egy ideig. A lányok a két oldalamon lerakták a magazinjaikat és a telefonjaikat, hogy megforduljanak, gratuláljanak, megkérdezzék a baba nemét (nem tudjuk), és hogy ez volt-e az első (negyedik).
Tudtam, hogy a műtőben vigyáznak rám
Négy császár? Lehet ilyet?” – mondta egyikük. Én sem tudtam, hogy ez lehetséges, de amióta az első gyermekem születése sürgősségi császárral végződött, ragaszkodtam a barátom édesanyjának történetéhez, akinek négy gyermeke született, abban a reményben, hogy én is meg tudom csinálni, mert mindig is szerettem volna egy nagy családot. – Igen – mondtam –, meg tudom csinálni. Így hát ott ültem, és magabiztosan mondtam a mellettem ülő nőnek, hogy meg lehet csinálni. Hogy magamat is meggyőzzem és az idegességem is csillapítsam, még hozzátette, hogy holnap meg is történik.
Természetesen szerettem volna egy sor eseménytelen hüvelyi szülést egészséges babákkal és zökkenőmentes felépüléssel.
Nem a műtőasztalt választottam volna, széttárt karokkal, a krómozott felső lámpák furcsa fényében, miközben az ápolónők és orvosok mind bemosakodva.
Más hátteret képzeltem el a babáim világba való belépésének, de ha van valami, amit szülőként megtanultam, az az, hogy ne aggódjak azon, hogyan képzeltem el egykor a dolgokat. Amikor az első vajúdás császármetszéssel ért véget, több órás szenvedés és lökdösődés után az orvos kihúzta a sikoltozó fiamat, és átadta egy nővérnek, aki átadta a férjemnek. Míg műtőben az orvosok és ápolók vigyáztak rám, a férjem tartotta azt a fiút, akit kilenc hónapja hordoztam, akit éreztem és ismertem. És a férjem most először tudta, hogy apa. Életének első negyvenöt percét együtt töltötték, csak ők ketten. Gyengéd volt, váratlan, csoda volt.
A császármetszést gyakran nemkívánatos szülési alternatívának tekintik – ez valami indokolatlanul orvosi dolog, amit lehetőleg kerülni kell. De, amikor ránézek a hasam alatt az elképesztően vékony rózsaszín vonalra, csak örök hálát érzek. Hány nő élhetett volna a családfám ágain – bármely családfa ágain –, hogy ringassa és nevelje fel a babáját, ha felajánlották volna nekik ezt a lehetőséget? Hány nő adott volna bármit az ócska műtőasztalért, amelyen egykor siránkoztam? Ráadásul ez egy szórakoztató módja annak, hogy nagy szavakat taníts a gyereknek, például amikor a háromévesem tudni akarja, hogyan fog kijönni a hasamban lévő baba, megmutatom neki a heget, és megtanítok neki egy új szót: „szike”.
Már nem akarok izgulni, félni az ismeretlentől, átélni a vajúdás őrületét. Bár van jó a meglepetésben, ugyanennyi jó van kiszámíthatóságban, a nagyobb testvérek búcsúpuszijaiban, amikor a kórházba indulunk. És, mivel három gyerek mellett nem akkor öröm a terhesség utolsó napjai, a programozott császárt hajlandó vagyok elviselni.
(VIA)
Kapcsolódó cikkek
