Kicsit váratlanul is ért a főorvos bejelentése, hogy akkor ma meglesz a baba. Reggel bent voltam CTG-n a kórházban, és a vizsgálat után döntött úgy, hogy megindítja, mivel már túl voltam a 40. héten, a hasam óriási volt, így sejtettük, hogy a baba is nagy, és kétujjnyira már napok óta nyitva volt a méhszájam. Hazamentem a férjemért és a csomagokért, a szülésznőmet is felvettük útközben, és 11-kor burkot repesztett a főorvos úr.
Vártuk a fájásokat, de sajnos maguktól nem jelentkeztek, így délután fél kettő körül oxitocint kezdtek adagolni, ezért CTG-hez és infúziós állványhoz láncolódtam. Ennek hatására már megérkeztek a fájások, és szépen tágultam is, de nem tartott sokáig a „fájdalmas” vajúdás, mert három óra körül kaptam epidurális érzéstelenítést. Az orvos és a szülésznő azt mondta, addigra meg is lesz a baba. Már azon kezdtem aggódni, hogy akkor most hogyan is fogom érezni a kitolást, de a szülésznő megnyugtatott, hogy érezni fogom, mikor kell nyomni, csak fájdalmam nem lesz.
Ekkor azt gondoltam, ez most akkor amolyan „mosolygós szülés” lesz, amiről eddig csak olvastam és hallottam, de aztán a dolgok nem így alakultak, mert Máté fejecskéje nem ment be olyan gyorsan a szülőcsatornába, így délután ötre elmúlt az EDA hatása. Ekkor kétperces fájások tértek vissza, és nagy volt a kontraszt a semmi és a hamarosan tolófájásokká erősödő fájások között, de az EDA-nak köszönhetően erős voltam, és bőven kipihent a kitolás megpróbáltatásai előtt.
Ha jól emlékszem, hatodik nyomásra bújt ki Máté. Kicsit nehezen tudtam befelé figyelni és ÉN tolni, mert a főorvos úr felpattant mellém az ágyra, és nyomta a pocakomat, ami abban a pillanatban biztosan nagy segítség volt, de én úgy éreztem, belőlem nyomja ki a szuszt.
Egyszer kiabáltam is, hogy: Megfulladoooook!
Persze ők tudták, hogy nem fulladok meg, csak én inkább erre figyeltem, mint az én dolgomra, a megfelelő nyomásra. De sebaj, mert hatalmas boldogság volt, amikor Máté kicsusszant, és meghallottam a kis nyöszörgését. Rögtön megkaptam a mellkasomra, ott meg is nyugodott. Ahogy a kis nedves, finom meleg teste a testemhez ért, az örökre beleégett az emlékezetembe, mint ahogy az is, ahogy a férjemnek mondtam, hogy csináljon már fotókat, oldalra néztem, és akkor láttam, hogy zokog, azért nem tud fotózni.
Mátéka 4100 grammjával és 56 centijével igen nagy meglepetést okozott a családnak és az orvosi-szülésznői gárdának is (tekintve az én méreteimet, hozzám képest nagy baba lett). Igaz, hogy nagy feje volt, és sérült a méhszájam, gátat is vágtak, sok belső varratot is kaptam, de nagyon örülök, hogy természetes úton tudott kibújni. Már a szülőszobán elkezdtünk szopizni, nagyon ügyes volt, bár kicsit fáradtan és gyengécskén szívott.
A szülőszobáról elvitték Mátét, mert a Margit-kórházban első éjjel nem lehet bent a baba senkinél. Szabad volt a fizetős egyágyas szoba, így abba cuccoltunk be, és valamicskét tudtam is aludni, bár nagyon hiányzott a baba, és a pisiléssel is küzdöttem az éjjel, mert nem akart megindulni (az EDA miatt katétereztek). Másnap reggel hatkor mehettem a babáért, én meg rohantam, hogy szopizhassunk végre, ugyanis reggel 7-kor mindennap le kell adni a babát vizitre, két és fél, három órára. Este 7-kor pedig fürdetésre kell leadni, ez egy óra hosszat szokott tartani. Szerintem egy szoptatási tanácsadó ráférne az osztályra.
Kincses Bogi
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
