Terhesség

Segítség, ha az orvos nyomja ki?

2012. augusztus 13-án, 17 óra 25 perckor megérkezett hozzánk Máté kisfiunk, második gyerekünk, épségben, egészségben, burokrepesztéssel, indított szüléssel. Nem így készültem.
2013. Január 17.

Kicsit váratlanul is ért a főorvos bejelentése, hogy akkor ma meglesz a baba. Reggel bent voltam CTG-n a kórházban, és a vizsgálat után döntött úgy, hogy megindítja, mivel már túl voltam a 40. héten, a hasam óriási volt, így sejtettük, hogy a baba is nagy, és kétujjnyira már napok óta nyitva volt a méhszájam. Hazamentem a férjemért és a csomagokért, a szülésznőmet is felvettük útközben, és 11-kor burkot repesztett a főorvos úr.

Vártuk a fájásokat, de sajnos maguktól nem jelentkeztek, így délután fél kettő körül oxitocint kezdtek adagolni, ezért CTG-hez és infúziós állványhoz láncolódtam. Ennek hatására már megérkeztek a fájások, és szépen tágultam is, de nem tartott sokáig a „fájdalmas” vajúdás, mert három óra körül kaptam epidurális érzéstelenítést. Az orvos és a szülésznő azt mondta, addigra meg is lesz a baba. Már azon kezdtem aggódni, hogy akkor most hogyan is fogom érezni a kitolást, de a szülésznő megnyugtatott, hogy érezni fogom, mikor kell nyomni, csak fájdalmam nem lesz.

Segítség, ha az orvos nyomja ki?

Ekkor azt gondoltam, ez most akkor amolyan „mosolygós szülés” lesz, amiről eddig csak olvastam és hallottam, de aztán a dolgok nem így alakultak, mert Máté fejecskéje nem ment be olyan gyorsan a szülőcsatornába, így délután ötre elmúlt az EDA hatása. Ekkor kétperces fájások tértek vissza, és nagy volt a kontraszt a semmi és a hamarosan tolófájásokká erősödő fájások között, de az EDA-nak köszönhetően erős voltam, és bőven kipihent a kitolás megpróbáltatásai előtt.

Ha jól emlékszem, hatodik nyomásra bújt ki Máté. Kicsit nehezen tudtam befelé figyelni és ÉN tolni, mert a főorvos úr felpattant mellém az ágyra, és nyomta a pocakomat, ami abban a pillanatban biztosan nagy segítség volt, de én úgy éreztem, belőlem nyomja ki a szuszt.

Egyszer kiabáltam is, hogy: Megfulladoooook!

Persze ők tudták, hogy nem fulladok meg, csak én inkább erre figyeltem, mint az én dolgomra, a megfelelő nyomásra. De sebaj, mert hatalmas boldogság volt, amikor Máté kicsusszant, és meghallottam a kis nyöszörgését. Rögtön megkaptam a mellkasomra, ott meg is nyugodott. Ahogy a kis nedves, finom meleg teste a testemhez ért, az örökre beleégett az emlékezetembe, mint ahogy az is, ahogy a férjemnek mondtam, hogy csináljon már fotókat, oldalra néztem, és akkor láttam, hogy zokog, azért nem tud fotózni.

Mátéka 4100 grammjával és 56 centijével igen nagy meglepetést okozott a családnak és az orvosi-szülésznői gárdának is (tekintve az én méreteimet, hozzám képest nagy baba lett). Igaz, hogy nagy feje volt, és sérült a méhszájam, gátat is vágtak, sok belső varratot is kaptam, de nagyon örülök, hogy természetes úton tudott kibújni. Már a szülőszobán elkezdtünk szopizni, nagyon ügyes volt, bár kicsit fáradtan és gyengécskén szívott.

A szülőszobáról elvitték Mátét, mert a Margit-kórházban első éjjel nem lehet bent a baba senkinél. Szabad volt a fizetős egyágyas szoba, így abba cuccoltunk be, és valamicskét tudtam is aludni, bár nagyon hiányzott a baba, és a pisiléssel is küzdöttem az éjjel, mert nem akart megindulni (az EDA miatt katétereztek). Másnap reggel hatkor mehettem a babáért, én meg rohantam, hogy szopizhassunk végre, ugyanis reggel 7-kor mindennap le kell adni a babát vizitre, két és fél, három órára. Este 7-kor pedig fürdetésre kell leadni, ez egy óra hosszat szokott tartani. Szerintem egy szoptatási tanácsadó ráférne az osztályra.

Kincses Bogi

Kapcsolódó cikkeink:

  • Amikor elmarad a segítség
  • “Azt hittem, egy nő tud szülni”
  • Kikapcsolná a rádiót? Gyerekem születik!
  • Vajúdás közben védte a diplomáját